Charlie Mackesy: A ​Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló

Fülszöveg: 

A ​közkedvelt brit illusztrátorból lett modern mesemondó könyve az élet nagy kérdéseire keresi a választ. Minden korosztály számára szolgál mondanivalóval. A kötetet száz színes, illetve fekete-fehér rajz díszíti. – Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – kérdezte a Vakond.
– Jó akarok lenni – felelte a Kisfiú.
Charlie Mackesy kötetéből inspirációt és reményt meríthetünk a nehéz időkben. Gyönyörűen illusztrált könyvének négy szereplője van: a Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló, akik között különös barátság szövődik, és együtt fedezik fel az élet megrendítő igazságait.
Ebben a lélekmelengető, finom szellemességgel átszőtt kézírásos kötetben Mackesy legnépszerűbb illusztrációi mellett (mint például a Segítség, amit több mint egymilliószor osztottak meg a világhálón) új, eddig sehol sem látott alkotásai is megtalálhatók. Modern klasszikus született, a hangja megidézi a Micimackó és a Taót, Az alkimistát és a The Giving Treet (Az adakozó fa). A lenyűgöző szépségű kötet mélyreható gondolatai a jövő generációi számára is kincset érnek.



Cím: A Kisfiú, a Vakond, a Róka és a Ló
Szerzők:Charlie Mackesy
Oldalszám: 128 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN: 9789634578406
Kötés: keménytáblás


VÉLEMÉNYEM:

Vannak azok a könyvek, amiket alig hogy becsuktunk, máris újra fellapozzunk. Számomra ez a könyv pontosan ilyen volt. Amikor először megláttam, akkor nagyon emlékeztetett a Kis hercegre, de aztán ez az érzés egészen elpárolgott, ahogyan egyre inkább haladtam a történettel. Gyönyörűen mesél az életről, annak bukkanóiról és könnyedén képes az ember szívét megérinteni nem csak a mondandójával, hanem a gyönyörű illusztrációival is. Volt, amikor azon kaptam magam, hogy csak gyönyörködöm a képekben, vagy csak egyszerűen visszalapoztam, hogy újra elmerülhessek egy-egy rajzban és szabadon szárnyalhassanak a gondolataim, mert nem csak a szöveg, hanem a képek is elmesélnek egy történetet.

Ez a „mese” nem csak rabul ejt, hanem kicsit meg is fogja a kezedet, hogy együtt kalandoz a 4 különleges szereplővel. Mesél az életről, félelmekről, arról, hogy mennyire fontos a szeretet és a remény, nem szégyen ha segítséget kérünk, sőt, inkább bátorság vagy éppen arról, hogy mennyire másabbak tudunk lenni, de attól még a szeretet ereje könnyedén képes összekötni minket és mindenki értékes az élet szeszélyes medrében. Ugyanakkor mesél arról is, hogy az élet mennyire nem tökéletes és nem is kell annak lennie, vagy éppen hogy nem kell ismernünk azt, hogy mi vár ránk, hanem az a lényeg, hogy soha ne adjuk fel és nem vagyunk egyedül, még ha néha úgy is érezzük. Merjünk beszélni őszintén mindarról amit gondolunk és érzünk, mert igen is számítanak ezek a dolgok és ne hagyjuk azt, hogy mások mondják meg mennyit is érünk vagy milyenek vagyunk.

Szerintem mindenkinek másabb történetet fog mesélni ez a könyv, hiszen másabb dolgok történetek velünk, másabb utat tettünk meg eddigi életünk során, de az biztos, hogy ennek a könyvnek köszönhetően sokkal jobban indult a hetem, a napom és talán ez az évem is (még ha már kicsit el is kezdődött ez az év). Biztos vagyok benne, hogy nem most volt utoljára a kezemben ez a könyv, hanem még a későbbiekben is le fogom emelni a polcról, nem csak azért, hogy újra olvassam, hanem azért is, hogy a lélegzetelállítóan gyönyörű képek ismét elvarázsoljanak és újra elmeséljenek egy történetet. Véleményem szerint ez pontosan az a könyv, aminek ott lenne a helye mindenki polcán. Remélem, hogy a kiadó még fog hasonló könyvet kiadni. ♥

5 csillag


NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„– Gyakran várunk kedvességet másoktól, pedig mi bármikor kedvesek lehetünk magunkhoz – mondta a Vakond.”

„– Őszintén szólva gyakran úgy érzem, hogy semmi érdekeset nem tudok mondani – mondta a Róka.
– Amit őszintén mondunk, az mindig érdekes – mondta a Ló.”

„– Ne az alapján ítéld meg magad, ahogyan bánnak veled – mondta a Ló. – Mindig tudd, hogy értékes és fontos vagy, szeretnek, és olyan dolgokat adsz a világnak, amiket senki más nem adhat.”

Ellyne: Egy ​szív darabjai (novella)

Fülszöveg: 

Amikor összetör a szív…
Amikor fáj, csak a mélyére kell ásni.
Vajon mennyi idő, mikor végre kapsz levegőt?

Ellie Johnson naplójában nyomon követhetjük, hogyan gyógyul be a repedés azon az érzékeny szíven. Egy híd, egy bizonyos szakasz, mely felvázolja az utat két kapcsolódás között.
Ezt az utat Ellie járja be.
Megmutatja, hogyan engedj el, és hogyan fogadj be újra.



Cím: Egy szív darabjai
Szerzők:Ellyne
Oldalszám: 36 oldal
Megjelent: PublishDrive
ISBN: -
Kötés: puhatáblás


VÉLEMÉNYEM:

Először is köszönöm a lehetőséget az írónőnek, hogy megjelenés előtt olvashattam! ❤

Nem gondoltam volna, hogy ennyire másabb lesz ez a novella, mint amit megszoktam, de sikerült az írónőnek igazán egyedit alkotnia. Nem találkoztam még hasonló ötlettel, mint amit ez a novella képvisel, mert nem csak egyedi volt történet szempontjából ez a novella, hanem a kivitelezése is gyönyörű. A képek és a motívumok mind-mind hozzátesznek az olvasás élményéhez, a történet hangulatához.
Nagyon tetszett, hogy míg eleinte rövidebb idő telt el egy-egy bejegyzés között, addig később már nagyobb ütemben haladtunk a történésekben, de még se maradt bennem hiányérzet. Annak ellenére is, hogy nem egy teljesen vidám történetről van szó, nagyon olvastatja magát és a rövidsége ellenére is sok fontos gondolatot hordoz magában, miközben gyönyörűen jeleníti meg az érzéseket, amik ilyenkor átjárnak minket. Egyszerre mesél arról, hogy milyen az, amikor összetörik az ember szívét, miként próbálunk túljutni ezen a fájdalmon és miként jelenik meg újra a remény, boldogság az életünkben. Örülök, hogy olvashattam és biztosan később még újra fogom olvasni. ❤

5 csillag


NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Néha összetörünk. Néha elveszítjük magunkat. Kell ebben valami jónak lennie, igaz?”

„Talán a remény, a világ egyik legkétesebb dolga. Képes felemelni, és repít. Igazán rá tudsz kattanni, mint a drogra. De, amikor elveszik tőled… az igazán gyilkos.”

„Ember nem gondolná, mennyire képes fájni egy szó.”

Kylie Scott · Audrey Carlan: Love ​Under Quarantine – Karanténszerelem

Fülszöveg: 

Csak egy karnyújtásra van tőled, mégsem érintheted.

Karantén. Két erkély. Egy véletlen találkozásból lett szerelem.

Evan Sparks futballsztár, aki mellett egy csapatbuli végén drogokat és szteroidokat találnak. Ezzel azonnal az országos lapok címoldalára kerül, és ideiglenesen eltiltják a sporttól. A botrány elől a legjobb barátja lakásába menekül.

Sadie romantikus regényeket ír, éppen véget ért a kapcsolata, a sebeit nyalogatja, és az írói válságával küzd.

Mindketten szeretnek a balkonon időzni, itt pillantják meg egymást. A kezdeti szemlélődésből hamarosan románc bimbózik a valóságban és Sadie elképzelt világában is.

De vajon kipukkad majd ez az idilli buborék, ha a világ újra elindul?

A kötet az élet és a szerelem mellett teszi le a voksot a csüggedés helyett. Megható szerelmi egymásra találás koronavírus idején.



Cím: Ash – Parázs (Kaptár-trilógia 1.
Szerzők:Jaymin Eve & Leia Stone
Oldalszám: 276 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó
ISBN: 9789634571469
Kötés: puhatáblás


VÉLEMÉNYEM:

Érdekes volt látni azt, hogy miként jelenítette meg a jelenlegi helyzetet ez a könyv, hiszen bármennyire is reméltük azt, hogy hamar vége lesz, annyira nem így lett. Annak, hogy ennyire aktuális helyzetet jelenítettek meg a könyvükben volt előnye és hátránya is. Egyszerre bemutatta azt is, hogy máshol mi van, miként is érezhetnek az emberek ezzel kapcsolatban, hiszen mindenki másképpen éli meg, ugyanakkor az aktualitása miatt kicsit talán összecsapott is lett. Olyan érzésem van még ennyi idő elteltével is, hogy nagyon elsők akartak lenni akik ezt a világjárványt beleszövik egy történetben, ennek köszönhetően pedig nem lett elég idő ráfordítva a történetre.

Kicsit talán ellentmondásos lesz az értékelésem is és a csillagozás is, de ennek ellenére is tudtam élvezni. Végre egy olyan történet volt, ahol nem másztam falra az elcsépelt se veled, se nélküled drámától. Szinte nem is volt benne dráma, ami meg volt, azt meg kb. egy csettintésre megoldották, ami igaz elvett az olvasás élményéből, de szerintem így is élvezhető volt. Ez tényleg nem akart mást, mint kicsit szórakoztatni, meglebbenteni azt, hogy a bezártság is hordozhat jó dolgokat és még néha pont ott lelhetünk boldogságra ahol nem is gondolnánk. Néha csak annyi kell, hogy akár egy idegen felé is nyissunk…
A szereplők viselkedésével nem mindig értettem egyet, ahogyan néha picit bosszantottak is, de az biztos, hogy amennyi édességet emlegettek, annak köszönhetően én is megkívántam és olvasás közben bőven nassoltam, pedig nem szoktam. Az meg, hogy ennyire hamar egymásra kattant a két főszereplő számomra nem volt meglepő, mert ez túlzottan gyakorta megesik a romantikus könyvekben. Itt legalább valamilyen szinten „össze voltak zárva” hozzá.

Úgy érzem ez pontosan egy olyan történet, amit lehet szeretni és nagyon utálni is, de nekem ez most tetszett. Könnyed volt, olykor mosolyt csalt az arcomra, vagy éppen összeszorult a szívem, amikor a veszteség is megjelent. Lehetett volna jobb is, de a célnak megfelelt, hogy pár óra szórakozást nyújtson minden komolyabb mondandó vagy dráma nélkül.

4,5 csillag


NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Ez a karantén arra tanít, hogy jobban értékeljek sok mindent, amit korábban magától értetődőnek vettem.”

„Nagyjából ez a családi recept: jó adag humor, csipetnyi kötelességtudat, egy kanálnyi tolakodás és egy púpozott kanálnyi szeretet.”

„Mindenkinek van véleménye rólunk. De ez nem jelenti azt, hogy foglalkoznunk kell velük.”

Jaymin Eve · Leia Stone: Ash ​– Parázs (Kaptár-trilógia 1.)

Fülszöveg: 

Parázs vagy?

* Fokozott állóképesség

* Étvágytalanság

* Dühkitörések

* Csillapíthatatlan szomjúság

* Szépség és erő

* Férfi

Hívja a forróvonalat, ha ezek a tünetek váratlanul jelentkeznek!
Charlie Bennetről kiderül, hogy a fentiek mindegyike illik rá, kivéve az utolsót. Mert megtévesztő neve ellenére Charlie minden ízében nő, és egyáltalán nem akarta, hogy bármi köze legyen a parazsakhoz… egészen addig a napig, míg fel nem fedezte, hogy bizony ő is az. Minden akkor kezdődött, amikor fertőzött denevérek megharaptak egy csapat embert, és létrejöttek a ma vámpíroknak hívott lények. Ezután a férfi vámpírok embernőket ejtettek teherbe, és ennek eredményeként kialakult a csupa férfiból álló szépséges faj, a parázs. A pusztítóan jóképű, emberfeletti torzszülöttek.
Charlie az első női parázs, vagy más néven a Kaptár egyszarvúja – a Kaptár nem más, mint egy lezárt terület Portlandben, amit az emberek jelöltek ki a vámpíroknak és a parazsaknak, hogy elszigeteljék őket a társadalom többi részétől.
Hogy mi a gond? A Kaptár tele van, és csak néhány kiválasztott kap rá engedélyt, hogy ott éljen. Hogy egyáltalán éljen. Ha Charlie ki akarja vívni magának a jogot arra, hogy a Kaptár lakója lehessen, túl kell élnie a selejtezést – egy sor halálig tartó küzdelmet. És hogy mi benne a legszebb? Hogy csak azért, mert lány, nem részesül különleges bánásmódban.
Viszont jó, hogy ott van Ryder, a parazsak titokzatos főrendőre, aki mintha mindig ott állna mögötte. De amikor a titkok kezdenek a felszínre bugyogni, egy srác nem lesz elég, hogy megmentse.



Cím: Ash – Parázs (Kaptár-trilógia 1.
Szerzők:Jaymin Eve & Leia Stone
Oldalszám: 276 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó
ISBN: 9789634571469
Kötés: puhatáblás


VÉLEMÉNYEM:

Egy kihívás miatt vettem kézbe, aztán pedig alig tudtam letenni. Nem is értem, hogy kerülte el eddig a figyelmemet ez a könyv és örülök, hogy végül beszereztem. Érdekes volt látni azt, hogy az írónő miként képzelte el ezt a világot, hogyan születtek meg a vámpírok és parazsak. Szerintem egészen egyedire sikeredett az alapötlet, nekem legalábbis nem rémlik, hogy valahol olvastam volna hasonlót.

A történet szerintem nagyon olvastatja magát, izgalmas és fordulatos is. Egy percre se unatkoztam, mert pont kellő információt megkaptam ahhoz, hogy el tudjak igazodni a parazsak és vámpírok „kegyetlen” világában. Nem voltak feleslegesen elnyújtott leíró részek se, hanem ahogyan haladt előre a cselekmény úgy tárult fel előttünk egy ismeretlen világ, mondhatni a főhösnővel együtt ismerhettük meg. Néhol kicsit humoros volt, máshol meg kegyetlen és véres, remekül bemutatta azt is, hogy ha az életünkről van szó, akkor mennyi mindenre képesek vagyunk, amiről azt hittük, hogy soha nem tennénk meg. Mennyire betegek részben az „emberek”, mert élvezettel nézik akár azt is, ahogyan két „ember” az életéért küzd, miközben az egyiknek meg kell halnia.

Természetesen itt is voltak klisés dolgok, de hol nincs? :D Talán kicsit túlzottan hamar alakul ki barátság Charlie és Jayden között, miközben mind a kettőnek az élete volt a tét, ennek köszönhetően meg kicsit kiszámítható volt az is, hogy mi fog még történni a viadalon is, ahol az életükért kell majd megküzdeniük. Vagy ott volt a rendfenntartók csapata, én picit furcsáltam azt, hogy ennyire könnyedén megkedvelték Charlie-t, vagyis azért meg is értem, hiszen belevaló csaj és a beszólásain is jókat lehet nevetni, de lévén nem olyan mint a többiek, szerintem kicsit fenntartásaik is lehettek volna, mert még bajt hozhat a fejükre. Ryder a maga titkaival és falaival néha nagyon bosszantó volt, máskor meg igazán a szívembe tudta lopni magát. Jó volt látni azt, hogy olykor előre tett pár lépést, majd legalább 4x annyit hátra is, de igazán soha nem tudott parancsolni az érzéseinek, amik egyre inkább a hatalmába kerítették.

Ebben a könyvben van romantika, akciódús és még humoros is. Nagyon megszerettem ezt a 8 embert, a végére számomra olyanok lettek, mint egy család, akik bármire képesek a másikért. Kíváncsi vagyok, hogy még mi vár rájuk és mivel kell szembe nézniük és milyen titkokra derül fény. Főleg mivel olvasás közben kicsit olyan érzésem volt, hogy túlzottan rövid ez a könyv, de aztán rájöttem, hogy ez pont így volt jó, mert nem volt tele felesleges drámákkal és elnyújtott, unalmas szenvedésekkel.

Egyedül ami jobban elvett számomra az élményből az Charlie ember barátnője volt. Uhh, az ő részei nagyon idegesítettek és sokszor úgy éreztem, hogy nem is egy felnőtt nőről van szó. Remélem a többi részben kevesebbet fog szerepelni. :D

4,5 csillag


NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Ha eljött a vég, én nem gyáván óvakodom elé, hanem felszegett fejjel, és önbizalomtól csillogó, parázs-tekintettel csinálom végig.”

„A test képes túlélni bizonyos dolgokat, de az elme és a lélek nem.”

„Már megint rólam volt szó, arról, hogy én vagyok a mindennél fontosabb, kicseszett egyszarvú. Mostanra beértem volna azzal is, ha egy sima ló lehetnék. Az egyszarvúk túlértékeltek.”

L. J. Shen: Vicious ​– Ádáz (Sinners of Saint 1.)

Fülszöveg: 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Emilia
Azt mondják, hogy a szerelem és a gyűlölet ugyanannak az érmének a két oldala. És ez igaz is. A férfi, akiről álmodozok, a rémálmaimban is kísért. Briliáns ügyvéd. Ügyes bűnöző. Gyönyörű hazudozó. Bántalmazó és megmentő, szörnyeteg és szerető egy személyben. Tíz évvel ezelőtt elüldözött a kisvárosból, ahol éltünk. Most utánam jött New Yorkba, és addig nem hajlandó távozni, amíg vele nem tartok.

Vicious
Egy éhező művész. Gyönyörű és megfoghatatlan, mint a cseresznyevirág. Tíz évvel ezelőtt minden előzetes figyelmeztetés nélkül robbant be az életembe, és teljesen a feje tetejére állította. Megfizetett érte. Emilia LeBlanc érinthetetlen, a legjobb barátom exbarátnője. Ismeri a legsötétebb titkomat, és egyben az olcsó segédmunkás lánya, akit azért alkalmaztunk, hogy rendben tartsa a birtokunkat. Ennek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy ne fussak utána, de nem az. Szóval gyűlöl. Kibaszottul nem nagy ügy. Jobban teszi, ha megszokja a közelségemet.



Cím: Vicious – Ádáz (Sinners of Saint 1.)
Szerző:L. J. Shen
Oldalszám: 472 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó
ISBN: 9789634578468
Kötés: puhatáblás


VÉLEMÉNYEM:

„Senki sem tökéletes, ahogy senki sem eredendően rossz.”

Már olvasás közben is eléggé vegyes érzéseim voltak a történettel kapcsolatban és ez továbbra is így maradt, hiába értem a végére. Annyi jót hallottam erről a könyvről, hogy én jobbra számítottam és lehet ez volt a gond, hogy túlzottan magas elvárásaim voltak. Sajnos, bármennyire is próbáltam szeretni ezt a történetet, nem tudnám azt mondani rá, hogy imádtam. Sőt, talán pontosan amennyire szerettem, annyira utáltam is.

A könyv eleje szerintem jól indult, majd egyszerűen egy idő után számomra ellaposodott és olyan érzésem volt, mintha ugyanazokat a köröket futnánk le újra és újra hosszú oldalakon át, miközben a történet igazán semerre se halad. Úgy érzem, hogy van olyan része, ami túlzottan elnyújtott lett, mert valójában semmit se tett hozzá a történethez. Sőt, egy ponton megfordult a fejemben, hogy lehet félbe is hagyom, mert talán mégse nekem íródott ez a könyv és nem is fogom igazán szeretni. Mindez azért, mert volt egy olyan hosszabb része a történetnek, amit 3 pontban össze tudnék foglalni, mert újra és újra az váltogatta egymást és már egy idő után számomra roppant unalmas lett.
[SPOILER] 1. a folyamatos csicskázás 2. folyamatos bunkózás, tahózás 3. meg akarja baszni a főszereplő csajt.[SPOILER VÉGE] Viszont mindennek ellenére örülök, hogy mégis kitartottam és nem adtam fel, mert az utolsó kb. 150-100 oldal képes volt kárpótolni minden unalmasabb részért és sokat javított azon, hogy mégis képes legyek kicsit szeretni ezt a történetet is. Az utolsó „oldalak” azt is elérték, hogy ne temessen el teljesen ezt a sorozatot, hanem majd adjak esélyt a folytatásnak is. Pontosan a már korábban említett vontatottság miatt úgy éreztem, hogy nem is igazán lesz karakterfejlődés se, de aztán szép lassan szerencsére ez is megtörtént. Ami még kicsit pozitív volt ilyen téren, az nem más, mint az, hogy nem próbálta meg totálisan kiforgatni a szereplőket, hanem kicsit fejlődtek, bizonyos téren változott a nézetük, de mégis hűek maradtak önmagukhoz. S ez szerintem nagyon fontos volt a történet szempontjából is, hogy egyik se próbálta igazán megváltoztatni a másikat, hanem képes volt úgy elfogadni a másikat, amilyen és ebben is igazán megmutatkozott az, hogy a szerelem ilyen. Úgy szeretjük és fogadjuk el a másikat, ahogy van.

Hiába voltak unalmasabb részek, akkor is egészen heves érzéseket váltott ki olykor belőlem ez a történet, ami nem gyakran esik meg velem. Kb. az első 30 oldal alatt szerintem 20x legalább megfojtottam volna Vicioust és legalább 2x tutira betörtem volna az orrát. És hiába értem a történet végére, mert továbbra is gyűlölöm őt, ugyanakkor meg is szerettem. Szemétláda. Seggfej. És ő örökre az is fog maradni, miközben kiderült az is, hogy azért ő se teljesen sebezhetetlen és neki is vannak érzései, még ha szerintem nem is sok, de legalább egy hangyányi tutira. A múltja miatt viszont sajnáltam őt, olyan terheket cipelt, amik még akár egy felnőttet is simán elcsesztek volna… Vele kapcsolatban a festmény szerintem roppant jó húzás volt, mert ott tökéletesen össze volt foglalva az, hogy milyen is ő. Annyira remekül jellemezték annál a jelenetnél, hogy annál tökéletesebben ezt meg se oldhatta volna az írónő.

Emilia, őt a kezdetektől fogva megkedveltem, együtt éreztem vele és nagyon sajnáltam, hogy min kell keresztülmennie. Soha nem volt könnyű élete és pontosan emiatt még inkább csodálom, hogy ennyire erős, bátor és tisztaszívű tudott maradni. Szerencsére egy olyan főhősnőt ismerhettem meg a személyében, aki nem hisztizik, hanem talpraesett és nem rest visszaszólni se, vagy éppen megleckéztetni egy bizonyos személyt. Hmm, és talán teljesen meg se érdemli őt Vic, de ők ketten mégis valahogy túlzottan jól kiegészítik egymást, legalábbis a végére ilyen érzésem lett, amikor mindenre fény derült. Pink & Black dolog még inkább ezt erősítette bennem.

Az eleje és a vége miatt azt tudom mondani, hogy ez nem volt annyira rossz történet, mert a múlt is jól ki lett találva, még ha pár dolog szerintem nagyon kiszámítható is volt. Ez utóbbi és a közepén lévő ismétlődések miatt, aminek köszönhetően olykor úgy éreztem egyhelyben topogunk sajnos mégse volt számomra tökéletes. Ha picit talán rövidebb lett volna az a rész, akkor esélyesen jobban tetszett volna. De mindennek ellenére örülök, hogy az utolsó fejezetek képesek voltak elérni azt, hogy mégis megszeressem valamennyire ezt a történetet és ennek köszönhetően kíváncsian várom a folytatást.


4 csillag

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Nagymama azt mondta, hogy a cseresznyevirág olyan, mint az élet. Édes és csodálatos, de ugyanakkor pokolian rövid ideig tart. Túlságosan rövid ahhoz, hogy ne azt csináld, amit szeretsz. Túlságosan rövid ahhoz, hogy ne töltsd együtt azokkal az emberekkel… akiket szeretsz.”

„A nagymamám egyszer azt mondta nekem, hogy a szerelem és a gyűlölet ugyanarról a tőről fakad, és a körülmények miatt válik egyikké vagy másikká. Ugyanaz a szenvedély. Ugyanaz a fájdalom. Az a furcsa szorító nyomás a mellkasodban? Dettó! Én egészen addig nem hittem neki, amíg össze nem hozott a sors Baron Spencerrel, aki a rémálmommá vált.”

„Mert most nem féltem, csak szomorú voltam. Áldozatot hozni valamiért olyan volt, mint kockáztatni a szerencsejátékban. Abban a reményben mondtál le egy jó dologról, hogy valami még jobb lehessen érte a jutalmad.”

Ellyne: Fagyos ​december

Fülszöveg: 

Csak egy dologgal nem számolt…

Vannak pillanatok, amikor újrakezdjük. Vannak pillanatok, amiket sosem felejtünk. És vannak pillanatok, amiket örökre kitörölnénk az életünkből.
Mila és Reed sosem voltak barátok. Sőt, az érzés, ami leginkább jellemezte a kapcsolatukat, az az utálat. De miért vagyunk képesek annyira gyűlölni valakit, amikor visszatükrözi minden létező hibánkat? Erre a kérdésre keresi a választ Mila és Reed, amikor a lány egy késő éjszakai baleset után felébred. Azt viszont nem érti, hogy mi történt Reed-el. Ő már nem az az ember, akit azelőtt megismert. Már semmi nem olyan, mint azelőtt…



Cím: Fagyos december
Szerző:Ellyne
Oldalszám: 546 oldal
Megjelent: PublishDrive
ISBN: -
Kötés: e-könyv


VÉLEMÉNYEM:

Mindenek előtt szeretném megköszönni az írónőnek a bizalmat, hogy olvashattam ezt a történetét is! ♥

Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy most mivel fog meglepni, hiszen mindig is imádtam a könyveiben, hogy nem fél komolyabb témát is boncolgatni egy-egy története során és ez most se volt másképpen. Fontos témákat szőtt bele ebbe a történetbe, hiszen megtalálható benne az, hogy mennyire hatással lehetnek azok a dolgok, ami két vagy több szülő / két család között történik és mennyire káros az, ha a szülők nem ülnek le megbeszélni a dolgokat a gyerekeikkel, hanem a gyerekekben csak nő a frusztráció. Mennyiszer másokon vezetjük le a dühöt, a frusztrációt, amit érzünk és mennyire gyakran nem jól kezeljük ezt. Vagy ott van a bullying is, hiszen az iskolában is megannyi bántalmazás érheti a diákokat, és erről sokszor mit sem tudnak a szülők. Nagyon tetszett benne az is, hogy megjelent a történet során, hogy segítséget kérni nem szégyen, illetve elfogadni a segítséget szintén nem a gyengeség jele, hanem egyszerűen néha kell egy olyan személy, akinek kiönthetjük a szívünket, lelkünket és még útmutatást is kapunk, hogy mit kellene tennünk, miként is fogadhatnánk el önmagunkat, a saját érzéseinket. Ugyanakkor gyönyörűen került az is ábrázolásra, hogy mennyire hagyatkoznak az emberek a pletykákra és mindig mennyire tartunk attól, hogy mások mit szólnak egy-egy dologhoz, emiatt pedig nem merjük felvállalni önmagunkat. Pedig nem kellene félnünk, hiszen akiknek igazán fontosak vagyunk, azok mindig mellettünk fognak állni bármi is történik.

A történet nagyon jól indult, engem legalábbis teljesen beszippantott és kíváncsian vártam, hogy mi fog még történni a főszereplőkkel, még annak ellenére is, hogy nem teljesen tudtam elhinni róluk azt, hogy régebben annyira rosszban voltak, mert túlzottan hamar nagyon jóban lettek, mintha soha meg se történt volna a múlt. Pedig úgy érzem, akik hasonlóan viselkedtek egymással, azok azért mély sebet ejtenek egymásban, amiket nem lehet ilyen gyorsan feledni, vagy a kétely ott marad örökre / hosszú időre. Nincsen hosszú vagy unalmas felvezetés, hanem egyből a dolgok közepébe vág most is az írónő, mint szokott és szép lassan tárul fel előttünk a múlt, miközben a jelenben egyre inkább megismerhetjük a szereplőket. Eleinte tényleg nagyon jó volt ezeknek a részeknek a váltakozása, de véleményem szerint kicsit ellaposodott a történet kb. a közepétől. Számomra kicsit sok lett a „bocsánat kérés” és annak köszönhetően, hogy mindig minden túlzottan könnyedén meg lett bocsájtva, egy idő után én ennek a szónak már nem igazán éreztem a súlyát. Azok után, amik történtek velük nehezen tudtam elhinni azt, hogy ennyire könnyedén képesek ilyen fiatalon, mindenen ennyire gyorsan átsétálni és megbocsájtani a másiknak, mert szerintem még felnőtt fejjel is nehéz lett volna. Drámák itt is megtalálhatóak voltak, olykor nem is kevés, de azok is csak azt erősítették, hogy mennyire fontos az, hogy az emberek megbeszéljék a dolgokat, vagy kimerjük mondani azt, hogy időre van szükségünk, míg rendezzük a gondolatainkat. Mert ahogy a szereplők, úgy a való életben is sokszor megesik az, hogy nem tudjuk egy adott pillanatban jól kifejezni magunkat vagy a düh túlzottan átveszi az irányítást és olyat mondunk ki, amit nem gondolunk komolyan és mi is megbánjunk, amint elszáll a lilaköd…

Ami pedig a szereplőket illeti, ritka az, amikor egy-egy mellékszereplőt jobban megkedvelek, de most tényleg így lett. Nem tudtam igazán közel érezni magamhoz a két főszereplőt, természetesen olykor tényleg nagyon sajnáltam őket, máskor kicsit dühített mindaz, ahogyan viselkedtek, de valahogy mégis olyan semlegesek maradtak számomra. Akik viszont nagyon levettek a lábamról, az nem más, mint Mason és a pszichológus lett. Nagyon szerettem róluk olvasni és alig vártam, hogy megtudjam mi lesz velük.
[SPOILER] Illetve számomra még egy picike fura mozzanata volt a történetnek, még pedig a paintball dolog. Nem tudom, de tényleg furának éreztem, hogy valakit, akit ilyen baleset ért, azt pont egy ilyenre helyre viszik beszélgetni, mert eléggé fájdalmas egy-egy találat, meg a térde miatt is és azt is említette, hogy gyakran elfárad. Én ott picit felelőtlennek éreztem a nagybácsit, hogy ilyen helyre viszi a lányt, mert valóban jól ki lehet adni ott a feszültséget, de picit logikátlannak érzem ezt a cselekményrészt.[SPOILER VÉGE]

Összességében szerintem jó ez a történet, mert sok fontos mondandója van. Még annak ellenére is azt mondom, hogy nem tudott teljesen megnyerni magának és most jobban megkedveltem két mellékszereplőt is, mint a főszereplőket. De a stílus szerintem jó és tényleg bátran ajánlom olvasásra mindennek ellenére is, mert ezekről a témákról igenis többet kéne beszélni és olvasni. Örülök annak, hogy fontosabb témákat is újra beleszőtt a történetben az írónő és mindennek ellenére is kíváncsian várom, hogy mivel fogja legközelebb meglepni az olvasóit. Remélem, hogy még sokszor fog hasonlóan hosszú történeteket írni! ❤


4 csillag

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Van, hogy képesek vagyunk akkor is mást hibáztatni a fájdalmainkért, amikor valójában magunknak okoztuk, mert az egyszerűbbnek tűnik, mint a felelősségvállalás...”

„Unom, hogy mindenki ítélkezik felettem. Reed, elvesztél. Reed, rossz fiú vagy. Reed, szar az irány amerre tartasz… De azt, hogy Reed, hogy érzed magad azok után, hogy az anyád lelépett, mert megcsalta az apádat, senki nem kérdezi meg. Csessze meg mindenki!”

Mariana Zapata: Dear Aaron – Kedves Aaron!

Fülszöveg: 

Csak egy dologgal nem számolt…

Ruby Santos pontosan tudta, mire vállalkozik, mikor jelentkezett, hogy egy tengerentúlon állomásozó katonával levelezzen. Az utasítások egyszerűek: egy levél vagy e-mail hetente, ameddig a bevetése tart. Egyéb csomagok küldése nem szükséges.

Ruby már túl volt mindezen. Azt hitte, tudja, mire számíthat. Csak azzal nem számolt, hogy beleszeret a srácba.

Üdítően őszinte romantikus történet, egyedi stílusban. Vidd el magaddal!



Cím: Dear Aaron – Kedves Aaron!
Szerző:Mariana Zapata
Oldalszám: 560 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző kiadó
ISBN: 9789634576792
Kötés: puhatáblás


VÉLEMÉNYEM:

„Nem minden sebesülés fizikai. Erre sokszor nem is gondolunk.”

Úgy érzem az idei év egyik legnagyobb kedvencére bukkantam ebben a gyönyörű, szívet melengető és olykor igazán humoros történetben.

Az írónő stílusa szerintem igazán megnyerő, annak köszönhetően, ahogyan papírra veti az emberi érzéseket és a történéseket. Hamar elérte azt is, hogy alig tudjam letenni ezt a könyvet. Esélyesen, ha nem lettem volna elfoglalt, akkor legszívesebben egy ültő helyemben kiolvastam volna ezt a könyvet, pedig amikor először megláttam, hogy milyen vastag, akkor kicsit megijedtem, aztán meg azon kaptam magamat, hogy már vége van, pedig még szívesen olvastam volna tovább.

Eleinte kicsit fura volt, hogy egy levelezésnek köszönhetően ismerhettem meg a főszereplőkkel, illetve ők is egymást, ugyanakkor valahogy különleges is, mert még nem olvastam hasonlót egyetlen egy könyvben se. Talán kicsit az újdonság varázsa miatt is volt ekkora hatással rám, de az biztos, hogy szerintem igazán ötletes volt ez a megoldás, ahogyan az is, hogy csak a könyv második felében kaptunk hosszabb leírásokat. Egyáltalán nem érzem azt, hogy még több hosszabb leíró részre lett volna szükség, na jó, ez nem teljesen igaz, mert a végén még szerintem lehetett volna kicsivel több is. A végével kapcsolatban, nekem kicsit hiányérzetem van, mert egy-két dolgot én hiányoltam
((szívesen olvastam volna arról, hogy miként is fogadta Ru családja Aaront, vagy milyen volt az, amikor a leányzó bevallotta, hogy szerelmes és együtt van Aaronnal a nyaralást követően)), de valahogy még ennek ellenére is egyszerűen imádtam. Kicsit olyan volt, mintha keretet akart volna adni a történetnek azzal, amilyen módon vége lett, de jó lett volna azért egy-két információmorzsával többet kapni, hogy kicsit pontosabb képet kaphassunk arról, hogy mi is történt velük ennyi idő elteltével, vagy éppen ki mit is csinál jelenleg.

A történet olvastatja magát, néhol kicsit szomorú, máshol pedig igazán humoros, de valahogy mindig képes kicsit többet mutatni az életről, a szereplőkből. Nagyon szerettem olvasni azt, ahogyan szép lassan egymásra találnak, ahogyan egyre több mindent elárulnak egymásnak. Még olyat is, amit talán szemtől szemben nem mertek volna ennyire hamar. Talán igaz a mondás, hogy olykor sokkal könnyebb úgy bevallani dolgokat, ha nem látjuk a másikat, vagy éppen egy idegennek. Imádtam, amikor egymás agyát húzták, vagy éppen támogatták egymást. Jó volt látni azt, hogy mind a kettő próbált ott lenni a másiknak, még akkor is, ha éppen nehéz volt neki. Egy-egy reakció olykor árulkodó tudott lenni, de talán pont ezért szerettem, hogy nem egyből esett le nekik se mindaz, ami egyre inkább kezdett nyilvánvalóvá válni. Ez egy lassan kibontakozó, érzelmes és édes romantikus történet, ami bemutatja mindazt, hogy néha pont ott talál ránk mindaz, amire szükségünk van, ahol nem is gondolnánk, illetve olykor mennyire hajszálon is tud múlni az, hogy majdnem elszalasztjuk a lehetőséget. Tetszett, hogy miként mutatta be a múltban elkövetett hibákat, mennyiszer hisszük azt, hogy valami csak a mi hibánk, de aztán jön valaki, aki rámutat, hogy mennyire tévesen láttuk a dolgokat, vagy éppen mennyire elfelejtünk hinni magunkban és néha csak egy-két szó kell, hogy újra megleljük a saját hangunkat, vágyainkat. És rávilágít arra is, hogy sokszor a sebek nem is láthatóak, mert a felszín alatt vannak és ezt nem is sejti senki se, hogy mennyi sebet hordozunk valójában… Egyáltalán nem éreztem azt, hogy túlzottan lassan haladtak volna, ahogyan hiányérzetem se maradt egyik szereplővel kapcsolatban se, mert mire eljött a „kb. az egy éves forduló”, a találkozó, addigra már kellően megismerhettem őket. A történetben nincsenek igazán hatalmas drámák, fordulatok, vagy bonyodalmak. Sokkal inkább ez magáról az életről szólt, legalábbis szerintem nagyon is életszerű volt és emiatt azt hiszem, még inkább imádom.

Ruby: nagyon szerethető karakter, aki elkövetett a múltban hibákat és sokszor sajnos azt hiszi magáról, hogy nem elég jó, bátor és hasonlók.
((Talán részben pontosan az ő jelleme miatt tudtam ennyire átérezni ezt a történetet, mert egy-két dologban úgy éreztem, mintha magamat látnám a sorok között. Pláne, amikor még barátnőmmel is beszélgettünk róla és ő is mondta, hogy erről és arról én jutottam eszébe.)) Hatalmas szíve van, aki keresi még a helyét, a hangját és fél attól, hogy újra összetörik a szívét és kicsit talán úgy is érzi, hogy ő nem szerethető olyan módon, aztán pedig jön Aaron, akinek köszönhetően végül egyre inkább kezdi meglelni önmagát és ráébredni mindarra, amilyen valójában. Nagyon imádtam azt, hogy olykor mennyire „bamba” volt, vagy éppen félénk, máskor meg egy csöppet se kellett félteni őt. Azt pedig, ahogyan tudta húzni Aaron agyát, egyszerűen imádtam. :D

Aaron: talán már túlzottan is tökéletes férfi, de valahogy képes voltam elhinni azt, hogy még léteznek hasonlóan – még ha nem is ekkora mértékben -, de kedves, megértő és támogató férfiak. Nem csak megértő volt és támasza volt Rubynak, hanem amennyire ő fény volt a leányzó életében, annyira volt RK is az, az ő életében. Szerettem azokat a részeket, ahol kicsit jobban megismerhettem őt, a múltját, vagy azt, amikor őrlődött, hogy mit is kéne tennie, vagy mennyire jól kivehető volt az, hogy benne már változnak a dolgok. Neki is megvoltak a maga sebei a múltból és a jelenből egyaránt, amit remekül szőtt bele a történetbe az írónő és ennek köszönhetően sokszor együtt tudtam vele érezni, vagy éppen még több értelmet nyert egy-egy tette, reakciója. Szerettem, hogy miként védte Rut vagy néha mennyire idiótán viselkedett a közelében annak köszönhetően, mert képtelen volt még eldönteni, hogy mit is tegyen. Azért néha ilyenkor fenékbe billentettem volna, hogy mire vársz?? De aztán olyan tökéletesen megoldotta, hogy egyszerűen képtelen voltam arra, hogy haragudjak rá amiatt, hogy nem hamarabb lépet. :D Egy dolgot sajnáltam, hogy nem ismerhettem meg jobban azokat a sebeket is, amiket szolgálat közben szerzett, hogy olyan téren még nem igazán bomlott le egyetlen egy fala se és néha jó lett volna még jobban belelátni a buksijába, hogy milyen gondolatok nem hagyták nyugodni és lett néha morci kapitány. :D

Kicsit úgy érzem, hogy ezek után most nehéz lesz új romantikus könyvbe kezdenem, mert ez túlzottan belopta magát a szívembe. Alig, hogy végére értem a könyvnek újra kezembe vettem és egy-két részt már újra is olvastam. Ruron forever ♥

Bátran ajánlom azoknak, akik egy lassabban kibontakozó humoros és édes, romantikus történetre vágynak, ahol nem csak a főszereplőket, de a mellékszereplőket is könnyedén meg lehet kedvelni.


5 csillag

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„És azért tudok csak néhány barátomban megbízni, mert ha egyszer valaki átvág, mindig ott a lehetősége, hogy egyszer újra át fog.”

„Ne hallgass senki másra, ha te jól érzed magad ott, ahol vagy!”

„Néhány embert sosem fogsz tudni boldoggá tenni, nem számít, milyen keményen próbálkozol.”

Camryn Garrett: Pozitív

Fülszöveg: 

Egy ​nem túl megértő közösségben nincs könnyű dolga egy HIV-pozitív tininek. Meg kell küzdenie a félelmeivel, önmaga és a betegsége felvállalásával, valamint el kell fogadnia önmagát, főleg akkor, amikor életében először szerelmes lesz. Simone Garcia-Hampton új iskolába kezd járni, és ezúttal minden más. Igaz barátokat szerez, ismertté válik, mint a suli színdarabjának rendezője, és flörtöl Milesszal, a fiúval, akitől minden alkalommal elolvad, amikor csak meglátja. Az utolsó, amire vágyik, hogy kiderüljön, hogy HIV-pozitív, mivel legutóbb… hát, legutóbb elég csúnyán alakultak a dolgok. A betegségét egyszerű kordában tartani, de folyamatosan titkolni az egészet közel sem annyira. Ahogyan Simone és Miles egyre jobban összemelegednek – amikor már jóval többről van szó, mint a félénk kis csókokról –, a lány olyan nyugtalanságot kezd érezni, ami aggasztóbb, mint a gyomrában repkedő pillangók. Tudja, hogy el kell mondania a fiúnak, hogy pozitív, főleg ha a szexig jutnak a dolgok köztük, de halálra rémíti a gondolat, hogy Miles vajon hogyan reagál majd. Aztán talál egy névtelen cetlit a suliszekrényében: „Tudom, hogy HIV-fertőzött vagy. Hálaadásig van időd szakítani Milesszal. Különben mindenki más is tudni fogja.” Simone ezután is ösztönösen meg akarja óvni a titkát, de ahogyan egyre jobban látja, mennyi előítélet és félelem járja át a környezetében lévő embereket, elgondolkodik rajta, hogy vajon nem-e az az egyetlen módja annak, hogy feléjük emelkedjen, ha szembenéz a gyűlölködőkkel, és kiáll magáért…



Cím: Pozitív
Szerző:Camryn Garrett
Oldalszám: 272 oldal
Kiadó: Maxim kiadó
ISBN: 9789634992554
Kötés: puhatáblás


VÉLEMÉNYEM:

Értékelésem spoilert tartalmaz. 

A címe és a témája miatt figyeltem fel erre a könyvre. Nagyon kíváncsivá tett a fülszöveg és alig vártam, hogy olvashassam, hiszen arra számítottam, hogy ennek a könyvnek köszönhetően kicsit több információra tehetek szert erről a betegségről és talán sokkal inkább érthetőbb is lesz, mintha mondjuk egy szakkönyvet vennék kézbe. (Nem is vártam olyan mélységeket, mint egy szakkönyvtől lehet remélni, de ez nekem akkor is kevés volt.) Nagy bánatomra viszont nemigazán váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, elképzeléseimet ez a történet. Sőt, hiába van még csak év eleje, úgy érzem, hogy az idei év egyik nagy csalódása volt számomra ez a könyv.

Miután becsuktam a könyvet olyan érzésem lett, hogy túlzottan sok mindent szeretett volna belesűríteni ebbe a történetbe, hiszen megjelenik benne a HIV, a bőrszín miatti előítéletek és még az is, hogy milyen az, amikor két apuka nevel egy gyermeket. Ennek köszönhetően nekem kicsit olyan érzésem lett az egésztől, hogy mindegyikből kaphattunk egy kicsit, de úgy igazán egyik se tudott kibontakozni, vagy talán egy picit a HIV betegség nagyobb hangsúlyt kapott, mint a többi dolog a történet során. Viszont sajnos még ennek ellenére is kicsit kevésnek éreztem azt a történet elején, amit a HIV betegségről megtudhattunk, mert főként inkább olyan téren járja körbe ezt a betegséget is, ami per pillanat a főszereplőt is érdekli. Olyan téren mit kell tudniuk és tenniük az ilyen betegséggel élő embereknek.

És talán kicsit ebből is adódik az, hogy jó lett volna, ha nem csak a jelenben ismerhettem volna a meg Simone gondolatait, azt, hogy mi is foglalkoztatja őt ezzel a betegséggel kapcsolatban. Örültem volna annak is, ha több információt kaphatok arról, hogy eleinte milyen volt az élete, miként jött rá (miként mondták el neki), akkor mennyire változott meg a gondolkodása, mi volt a reakciója és mit érzett abban a pillanatban, hiszen szerintem a múlt sokban hozzájárul ahhoz, hogy miként is viselkedik a jelenben. Úgy érzem, hogy biztosan a szülőknek se lehetett könnyű ezt elmondani a gyereküknek, amikor elérte azt a bizonyos kort, hogy megértse ezt. Véleményem szerint ez sokat hozzátett volna a történethez, vagy ahhoz, hogy jobban megértsük, átérezzük a főszereplő érzéseit, gondolkodását és cselekedeteit. Illetve remek párhuzam lehetett volna a múlt és a jelen között, a múlt, amikor ő tudja meg, a jelenben pedig amikor ő mondja el másoknak.

Az írónőnek néha sikerült elérnie azt, hogy együtt érezzek a főszereplővel, de aztán annak köszönhetően, ahogyan Simone viselkedett, reagált a dolgokra a végére inkább már ellenszenvessé vált és sokszor nagyon irritált az, ahogyan viselkedik. Simone hisztijei, kitörései számomra sokszor érthetetlenek voltak. Úgy éreztem, hogy sokszor túlreagálja a dolgokat, meg se próbálja megérteni a többieket. Illetve arról beszél, hogy mindig a másik is fontos, de közben meg például miután összejönnek a kiszemeltjével, akkor utána is szinte minden a lányról szól. Alig tudunk meg valamit a fiúról, vagy arról, amiket szeret, mert mindig Simone dolgai voltak előtérben, aminek köszönhetően kicsit fura számomra ez a kapcsolat. S azt se tartom kizártnak, hogy amiatt van az, hogy ő ennyire elfogadó a lány irányába, hogy ezzel próbálja meg belopni magát az olvasók szívébe, de ez számomra valahogy kevés volt. Ezeknek köszönhetően az együttérzésem elpárolgott és inkább egy önző szereplőnek tartom a főhősnőt.

A másik, amit nem igazán értettem, hogy sok szereplőt behoz a történetébe az írónő, de sokszor úgy éreztem, hogy nem nagyon kapnak hangsúlyt, vagy tesznek hozzá a történethez, inkább csak asszisztáltak a főszereplőnek. Keveselltem azt, hogy mélyebben megismerjem őket, a barátságukat, milyenek ők. Ami még számomra igazán fura momentuma volt a történetnek, amikor Simone elmeséli a barátnőinek az igazságot, akkor kicsit ott olyan érzésem volt, hogy Simone egyáltalán nem örül a kérdéseknek, amit nem éreztem igazán fairnek tőle. Másrészt meg úgy gondolom, hogy ha egyszer csak valaki ekkora titkot mond el, akkor ott alapvető, hogy kérdések lesznek. Ezért se értettem ezt a rosszallást, illetve azt se, hogy a barátnők miért nem kérdeztek sokkal több dolgot, mert szerintem a sokkon túl, azért több kérdés megfogalmazódik ilyenkor az emberekben. Pontosan emiatt volt számomra fura Miles reakciója is. Attól még, hogy szeretünk valakit, nem leszünk szerintem ennyire megértőek, főleg nem egy ilyen súlyos titok kiderülését követően. Nekem ez már kicsit hihetetlen volt, hogy ennyire megértő volt és mondhatni ki se akadt semennyire se. Sajnálom, de ennél a jelenetnél hiányzott az, hogy sokkal inkább hihetőbbek legyenek az emberi érzések és ne pedig úgy érezzem, hogy egy tündérmeséből lépett ki fiú. Sajnos nem tudom elhinni azt, hogy valaki ennyire nyugodtan fogadjon egy ilyen hírt a „párjától” legyenek együtt bármennyi ideje is, de lehet, tévedek.

Ami viszont számomra pozitívum volt ebben a történetben az, hogy milyen jól bemutatta azt, hogy mennyire nagy ereje van a médiában elejtett dolgoknak. Mennyire rosszul tudjuk kezelni a bennünk rejlő fájdalmat, dühöt és mennyire könnyedén képesek vagyunk másoknak ártani, mert azt hisszük, hogy akkor nekünk sokkal jobb lesz, ahelyett hogy segítséget kérnénk. Ez többféleképpen is megjelenik a történet során, de legjobban szerintem akkor került ábrázolásra az események forgatagában, amikor megismerjük azt a személyt, akinek köszönhetően a világ előtt kiderül Simone titka.

Aztán újra volt egy olyan mozzanata a történetnek, ami sajnos engem annyira nem nyert meg. Sajnálatos módon nekem nem tűnt igazán őszintének az a bizonyos levél. Nem úgy tűnt, mintha az írója igazán felfogta volna azt, hogy mekkora bajt okozott és milyen butaságot tett, milyen sebet ejtett másokon. Ez pedig nem másnak köszönhető, mint annak, hogy többször is szerepel a levélben az, hogy „azt mondták nekem írjam meg neked”…. Kényszeríthetünk bárkit, hogy megírjon akár egy ilyen levelet is, de sokkal többet ért volna, ha teljesen őszintén születik meg a levél, mert teljesen más az, ha valakinek kötelezővé teszik, vagy sugallják azt, hogy írhatnál egy ilyet.

Mindennek ellenére úgy gondolom, hogy nem rossz irány, amit az írónő szeretne bemutatni, de valahogy én ezt most kevésnek érzem. Véleményem szerint kicsit mélyebben kellett volna érinteni a betegséget is és nem csak egy bizonyos témával kapcsolatban, illetve lehet, ha kevesebb hiszti lett volna a történetben és kicsit több dolgot meg tudok a betegségről, nem mindig ugyanaz van ismételve benne, akkor jobban tetszett volna. Sokat számít az is egy történetnél, hogy ne csak statiszta legyen minden mellékszereplő, hanem róluk is kellő információt megtudhassunk, átérezhessük a tetteiknek, gondolataiknak a súlyát, ami itt sajnos elmaradt.

3,5 csillag

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„- A félelem hatalmas erő - bólogat apu. - Azt hiszem, ezért is marad tudatlan annyi ember. Mindig valami szörnyűség bekövetkeztétől tartanak.”

Ruby Saw novellák - (Álomfogó 2,5 -3)

Valóság (Álomfogó 2,5)


Fülszöveg: 

„Sokszor gondolkodtam azon, hogy valójában milyen is a világ. Én csak egy részében éltem. Egyetlen kis szegletét láttam, és sok dologról lemaradtam. Úgy tettem, mint aki élvezi, de valójában csak egy báb voltam, amit több dróton rángattak. Mi, férfiak hajlamosak vagyunk abba a hibába esni, hogy azt hisszük, ha hatalmat szerzünk, akkor könnyebben boldogulunk. Én is ezt hittem, így történt, hogy bekerültem a Pokol, az Inferno köreibe. Szerencsére egy angyal megfogta a kezem, és a felszínre húzott, így tapasztaltam meg, hogy van élet, igazi élet a Pokol után.” Az Inferno-ból megismert Darius története a regényben történtek után négy évvel.



Cím: Valóság (Álomfogó 2,5)
Szerző: Ruby Saw
Oldalszám: 44 oldal
Kiadó: Book Dreams
ISBN: 9786156155528
Kötés: e-book


VÉLEMÉNYEM:

Örülök annak, hogy az írónő megírta ezt a novellát, mert jó volt kicsit többet megtudni Darius múltjáról és arról, hogy miként is keveredett bele az Inferno világába, vagy miként is élte meg a dolgokat. Az meg csak hab volt a tortán, hogy nem csak a múltba kaptam betekintést, hanem abba is, hogy mi lett az Infernot követően a szereplőkkel. Érzelmes és imádnivaló történet lett. Örülök, hogy a sok borzalom után nekik is kijárt a boldogság. Remélem valamelyik későbbi regényben feltűnnek majd a szereplők, hogy kapjunk róluk valami morzsát. :D







Nézz ​rám! (Álomfogó 3.) 


Fülszöveg: 

„Az erősek feldolgozzák a traumákat, a gyengék viszont egy életen át hordozzák magukkal, mintha egy vaskos súlyt cipelnének. A szívemet évekkel ezelőtt kalitkába zártam, a kulcsot pedig darabokra zúztam, hogy senki se nyithassa ki. Tovább kellene lépnem, de egyszerűen nem megy. A sebeim mélyek, de nem mutatom ki, hogy még most is fáj. Szeretnék élni, de félek, hogy a múlt sötét árnyként követ, figyeli a lépteim, és elragad. Talán nem kellene, de mi van, ha végleg bezárult a szívem?” Az Inferno-ból megismert Lykke története a regényben történtek után négy évvel.



Cím: Nézz ​rám! (Álomfogó 3.)
Szerző: Ruby Saw
Oldalszám: 52 oldal
Kiadó: Book Dreams
ISBN: 9786156155603
Kötés: e-book


VÉLEMÉNYEM:

Lykke és Angel nagyon érdekes karakter volt számomra az Infernoban és eléggé meglepett, hogy kik is ők valójában és miként keveredtek bele ebbe a világba. Lykket nagyon sajnálom azért, amiken keresztül kellett menni és most már kicsit Angelt is sajnáltam, amikor ráébredt ő is arra, hogy miket tett /pedig Inferno végén annyira nem szerettem, miután kiderült róla az igazság/. Mind a két karakter érdekes és sok lehetőséget rajt magában, együtt pedig még inkább, hiszen mind a ketten hordoznak sebeket, amiket ki tudna jobban megérteni, mint a másik? De mégis nekem egy picit túlzottan gyors volt az, ahogyan Lykke nyitni kezdett, mivel a novella eleje arról szólt, hogy mennyire sebzett és mennyire zárkózott, aztán meg hirtelen már nem volt annyira az. Úgy gondolom, hogy az ő gyógyulása sokkal lassabbnak kellett volna lennie, mint amilyen volt ebben a történetben. De ennek ellenére is nagyon megszerettem őket és nehéz lesz elengedni, szóval náluk is reménykedem, hogy később még kapunk majd róluk valami morzsát.