Fülszöveg: 

Fülszöveg: 

Nem könnyű szavakba önteni mindazt, amit ez a könyv adott, mert egyszerűen zseniális(an beteg) lett. Ez már csak akkor lehetne jobb, ha az olvasást követően leülhetnék a képernyő elé és megnézhetném ebből a zseniális könyvből készült sorozatot vagy filmet, mert szerintem úgy is elég ütős lenne ez a történet. Teljesen a hatása alá kerültem és még mindig sok mindenen töprengek azzal kapcsolatban, amit ebbe a könyvbe csempészet az írónő.

Eleinte kicsit tartottam elkezdeni ezt a részt, mert az első részével nem teljesen tudott elvarázsolni. Azt sokszor éreztem unalmasnak, vagyis jobban mondva kicsit több izgalomra számítottam és nem is tudott mindig lekötni teljesen, de alaptalan volt a félelmem, mert ez a rész mindenért kárpótolt. Ebben a részben mindent megkaptam, amit az előző részből hiányoltam és még annál is többet. Ez a történet képes az olvasót sokkolni, átejteni, ugyanakkor az ember szívébe is belemar. Ez pontosan egy olyan történet, ami szinte az utolsó lapokig fenntartja az ember érdeklődését, illetve az utolsó oldalakig tartogat meglepetéseket és érdekességeket.

Egyáltalán nem gondoltam volna azt, hogy ennyire hamar a végére fogok érni a könyvnek, pláne nem munka mellett, de egyszerűen azon kaptam magam, hogy minden lehetőséget megragadok, hogy olvashassam és minden délutáni tervet félresöpörtem, mert egyszerűen nem akartam, hogy a „karakterek nélkülem csináljanak valamit.” Már a prológus nagyon felkeltette az érdeklődésemet és alig vártam, hogy megtudjam miként is jutottunk el odáig és mi történt az általam megszeretett, vagy kevésbé kedvelt szereplőkkel. Örültem annak, hogy nem ugrottunk egy hatalmasat, hanem ott folytatódott szinte, ahol a korábban lógva hagyott az írónő megannyi kérdés és kíváncsiság közepette. Bettina gyönyörű megfogalmazással tárja elénk ezt a történetet, amiben a cselekmény remekül felépített. A szálakkal úgy bánik, mint egy remek bűvész, aki elhitet velünk valamit, az orrunknál fogva vezet, majd újra csavar a dolgokon, amikor már azt hisszük rájöttünk a titkok nyitjára. A cselekmény nem csak fordulatokkal teli, hanem érdekes is, olyan dolgokról ír, amiről véleményem szerint ritkán olvasni – kivéve, ha direkt ilyen könyveket vesz kézbe az ember -, s ez teszi még érdekesebbé és rejtélyesebbé az egészet. Egy olyan betegség köré építi fel a könyvet, amit esélyesen nem sokan ismernek vagy nem ennyire behatóan, de ő mégis annyira könnyedén avat be a dolgokba, hogy egyáltalán nem tűnik idegennek. Sőt, inkább felkelti az olvasó érdeklődését, hogy még több dolgot meg tudjon erről a témáról. Továbbra is imádom, ahogyan keveri a pszichológia és thriller kettősét. Amivel még meg tudott nyerni magának, hogy hiába a betegség áll a középpontban és annak hatásai, jellemzői, attól még nem feledkezett meg a függőségről se és annak káros hatásait is tovább boncolgatja. Nem csak a függők múltjára, jelenére vagy jövőére nézve, hanem az emberi kapcsolatokra nézve vagy éppen újra felmerül az, hogy vajon maga a függő miként is képes önmagával és a tettei következményével szembe nézni. A cselekmény előrehaladtával se feledkezik meg az apróbb dolgokról, legalábbis volt olyan apróság, ami engem érdekelt, hogy mi lesz és már éppen kezdtem volna hiányolni a választ, amikor megajándékozott vele. Nagyon tetszettek ezek a dolgok, ahogyan beleszőtte a történetbe. Számomra akadtak olyan dolgok, amik elsőre lényegtelennek tűnnek, de mégse találtam annak, mert attól még, hogy valami esetleg jelentéktelennek és apró dolognak tűnik a nagy halmazban, attól még igenis van jelentőségük egy ember életében.
Most is akadtak olyan fordulatok, amiket sejtettem, de biztosra nem mertem volna állítani, mert már tudom azt, hogy Bettina túlzottan jól meg tud vezetni, hogy aztán sokkoljon, de volt, ami bejött és volt, ami nem.

Ami a szereplőket illeti jó volt viszontlátni azokat, akiket már megszerettem és azokat is, akiket annyira nem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a történtek milyen hatással is lesznek rájuk, vagy éppen a jelenben még milyen nehézségekkel kell szembenézniük, de leginkább azt, hogy lesz-e olyan, akiről megváltozik a véleményem. A karakterek nagyon jól felépítettek és a fejlődésüket is gyönyörűen végigkövethetjük, illetve a legtöbb szereplő érzései nem csak magával ragadóan, de igazán erőteljesen vannak ábrázolva, ez által pedig még inkább képes hatni az emberre, még inkább át tudtam érezni mindazt, amit ők éreztek.

Niki továbbra is az egyik kedvenc női főszereplőm és ez szerintem már mindig is így fog maradni. Nagyon szeretem mindazt, amit képvisel, illetve az esendőségét és az erejét, ami benne rejtőzik. Sok minden történt vele a múltban, de igazából a jelenben is. Csodáltam mindazért, hogy mennyire képes volt küzdeni, még ha néha újra össze is tört. Néha kicsit össze is szorult a torkom, amikor szép lassan szinte mindent át kellett élnie és hirtelen meg kellett birkóznia mindennel. Szeretem azt a kettőséget, ami jellemezi az önmagával vívott harcot, mert gyönyörűen van ábrázolva, hogy miként is támadt fel benne újra és újra az önvád, és az, ahogyan próbálta ugyanakkor elfogadni azt, amit mások mondtak neki, hogy nem ő tehet a történésekről. A karakterfejlődése szerintem nagyon jól sikeredett és még inkább szívembe zártam, miután képes volt nem csak önmagával, a történtekkel vagy éppen a múlttal szembe nézni, hanem az érzéseit is képes volt elkezdeni feldolgozni és kimutatni őket.

Nem is kétség, hogy Corinna továbbra is a kedvencem marad. Egyszerűen szerintem lehetetlen nem szeretni a stílusát, azt, hogy ami a szívén az a száján, még ha részben páncélként is növesztette ezt. Örülök annak, hogy a páncélja alá láthattunk és ő is néha meginogott, majd azt, ahogyan újra önmagára talált és képes volt a sarkára állni. Érdekes volt olvasni arról, hogy ő miként birkózott meg a történtekkel és milyen irányba sodorta őt az élet. (Egyszer remélem, hogy még valami regényben esetleg visszaköszön, akár csak mellékszereplőként, mert sokszor képes volt mosolyt csalni az arcomra a megszólalásaival, miután újra elkezdett visszatalálni önmagához. )

Alexios volt számomra az a szereplő, aki elérte azt, hogy megszeressem, pedig az első részben nem igazán kedveltem őt. Esélyesen sokat segített az is benne, hogy most sokkal többet kaphattam belőle és jobban megismerhettem őt. Csodálom a kitartását, azt a küzdőszellemet, ami őt jellemezi és azt is, hogy ha néha picit talán agyamra is ment, akkor is szerethető és igazán törődő férfit ismerhettem meg a személyében, aki képes megküzdeni a kudarccal, vagy éppen a csalódással is. Összetett és sokkal több rejlik benne, mint elsőre gondoltam.

Az új szereplők pedig egytől-egyig remekül eltaláltak és még inkább színesebbé teszik ezt az érdekes történetet. Egyik se éreztem soknak, vagy túlzónak, inkább hozzátettek ők is a történethez és még inkább elmerülhettem hála nekik abban, hogy mennyire másabbak lehetnek az emberek, mennyire másként képesek látni a dolgokat, vagy éppen önmagukat, vagy mennyire félreismerhetünk embereket.

Ez a történet összetört, elgondolkodtatott és teljesen sokkolt. Ha egy izgalmas és fordulatokkal teli történetre vágysz, ami képes átverni és az orrodnál fogva vezetni, miközben komolyabb témákat is boncolgat, akkor bátran ajánlom ezt a történetet. Egyszerre érzem úgy, hogy teljesen kikapcsolt és hozzám is tett, hatással volt rám, annak köszönhetően amilyen témákat érintett, esélyesen napokig gondolkodni fogok még az olvasottakon. Bár azt se tartom kizártnak, hogy a lehető legfurább helyzetekben fog beugrani egy-egy dolog. Már nagyon várom az újabb könyvét az írónőnek, mert biztos vagyok benne, hogy fantasztikus lesz!


NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Egyetlen döntésünk hatással lehet az egész életünkre.”

„– Maga is tudja, hogy még a hétköznapi emberek is milyen jól be tudják csapni magukat, ha valamivel nem akarnak szembenézni. Önámításnak hívják. Valójában folyton hazudunk magunknak is.”

„Szarnak érezte magát. Tudja, milyen érzés így felnőni?”

Fülszöveg: 

Részben miért is szeretem ezt a sorozatot?

Mert a négy barátnő eléggé eltérő személyiség, teljesen más életúttal, de mégis mindig bebizonyítják azt, hogy ennek ellenére is igaz barátok és mindig ott vannak egymásnak. Nagyon szeretem, hogy képes volt az írónő ennyire jól megragadni a különféle egyéniséggel megáldott szereplőket és megmutatni azt, hogy a megannyi eltérés ellenére is lehet két vagy több ember igaz barát. Az meg hab a tortán, hogy az írónő stílusa még mindig könnyed és igazán szórakoztató.

De térjünk is rá erre a történetre. Bevallom, hogy nem rémlik az, hogy a korábbi kötetek közül bármelyiken is ennyire jól szórakoztam volna, mint ezen. Nem csak mosolyt csalt az arcomra egy-egy párbeszédével, vagy történésével, hanem sokszor hangosan kuncogtam vagy éppen nevettem rajta. Nicole nem csak szerethető, hanem olyan, mint egy igazi tigris. Imádtam a megnyilvánulásait, a hatalmas száját, amivel bárkit bármikor és bárhol képes volt kiosztani, akár kérte az illető, akár nem. Ő egy igazi szabályszegő ebben a társaságban, akinek hatalmas szíve van annak ellenére is, hogy sokszor kimondja azt is, amit lehet, a másik nem akar hallani. Amiért nagyon szerettem őt, hogy őszinte, még akkor is, ha mások nem biztos, hogy azok lennének egy-egy adott helyzetben. Mindig felmeri vállalni, amit gondol, de az erős páncélja alatt ő is hordoz olyan sebeket, amik még mindig kihatással vannak az életére. A családja se éppen egyszerű, nem irigyeltem azért, hogy milyen szülők árnyékában kellett felnőnie, de ő mégse esett kétségbe, hanem a saját lábára állt és a maga ura lett.
Callum pedig egy igazi angol úriember, akire nehéz lenne bármi rosszat mondani. Az ő gyerekkora se volt éppen fényes, de talán pont ennek köszönhetően képes meglátni Nicole sebezhetőségét és megérteni őt. Egyiküknek se egyszerű utat kellett bejárniuk és becsülöm mindazért, amiket tett és azért, ahogyan küzdött. Nagyon megszerettem őt és alig várom, hogy a következő könyvben kicsit még olvashassak róluk, hogy mi is történt még velük. (Mert igen, ezt is imádom ebben a „sorozatban”, hogy mindig kaphatok egy kis plusz információ morzsát a már megszeretett párosaimról.)

Hiába imádtam a szóváltásokat, azt, hogy miként is talált egymásra a két főszereplő. Mennyire profi módon kereste a kiskaput Callum is, mert sajnos volt olyan része a történetnek, amit annyira nem szerettem. Biztos voltam abban, hogy egy idő után a múlt egy bizonyos pontja valamilyen szinten ismételni fogja önmagát és sajnos igazam is lett. Ott kicsit úgy éreztem, hogy elveszítettem azt a Nicolet, akit megszerettem és kicsit túl sok lett a dráma. Félreértés ne essen, megértettem azt, hogy milyen sebeket érez, át is éreztem, de mégis úgy éreztem, hogy az a nő, akit megismertem az hamarabb állt volna a sarkára és vonta volna kérdőre Callumot, mintsem aszerint cselekedjen, ahogyan azt tette. Ezt a részét kicsit sajnáltam a történetnek, de szerencsére a végén újra belopta magát a szívembe ez a könyv is.

Ha egy könnyed, szórakoztató romantikus könyvre vágysz, akkor bátran ajánlom ezt a könyvet. Mert kicsit elvarázsol, kicsit megnevettet és picit össze is töri az ember szívét egy-egy momentumával.

<3 div=""> NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

Fülszöveg: 

Teljesen elkerülte a figyelmemet az, hogy hány százalékon is áll ez a könyv molyon, de teljesen megértem, hogy miért csak ennyi…

A kezdetekkor még reménykedtem, hogy nem fog csalódást okozni ez a könyv, mert a stílusa nagyon tetszett. Nem tudom, hogy eredetiben milyen, de a fordítás szerintem nagyon jól sikeredett, viszont a történet már annál kevésbé lett jó. Semmi újat nem tudott mutatni ez a könyv, teljesen kiszámítható, meg se próbál eltérni a kliséktől. Hiányoltam azt, hogy semmi újat nem tudott mutatni, arról ne is beszéljük, hogy a karakterek múltját se éreztem igazán hangsúlyosnak, felszínesen volt csak érintve és nem is teljesen éreztem azoknak a hatását a jelenben, hogy ki honnan is jött és milyen neveltetést kapott. A szerelem első látásra itt is megtalálható, ahogyan a vonzalom is, de valahogy számomra ez inkább vicces volt, mintsem hihető. Ami meg a karakterek gondolatait illeti, rossz viccnek beillettek, mert nem hiszem el, hogy ezeken kívül más nem foglalkoztatja az elsős egyetemistákat, hanem csak mindig egymáson jár az eszük vagy azon a bizonyos dolgon. Nem is értettem, hogy miért nem voltak mással kapcsolatos gondolataik, miért szorult totál háttérbe az iskola, vagy a család, ha már Elizabethnek annyira fontos a családja. A főszereplő csaj egy idő után nagyon elkezdett idegesíteni, mert csak a vak nem láthatta azt, hogy a srác oda van érte és nem csak azt akarja már tőle. Az meg, hogy a pasi egyszer csak nem tudja mit is akart, majd hirtelen ráébred a másik vicces pillanat volt, hiszen folyamatosan úgy volt megírva, hogy másabb számára a csaj, mint az eddigiek, erre jött az a momentum és fogtam a fejemet, hogy ez most komoly?! Ezeknek köszönhetően egy idő után nagyon unalmas lett számomra ez a történet és alig vártam, hogy a végére érjek.

Nekem ez egy eléggé üres történet volt, semmi extrával és még a karakterek is felejthetőre sikeredtek. A borítója viszont nagyon tetszik és végre a szereplőket is eltalálták a borítón! :)

Fülszöveg: 

Nagyon szeretem az írónő könyveit, viszont ezzel a könyvével nem tudott teljesen elvarázsolni, pedig most is hihetetlen, amit megalkotott.

A bevezető pár oldal teljesen lesokkolt és egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha ejtőernyő nélkül kilöktek volna egy repülőből, mert annyira váratlanul ért. Imádtam a bevezető részt, nem finomkodott, a rideg valóságot tárta az olvasó elé és teljesen lesokkolt, hogy mire vagyunk olykor képesek bizonyos okokból. Ekkor úgy éreztem, hogy pontosan erre a történetre volt most szükségem és megérte bevárnom a második részét, viszont ez az érzés kicsit el is illant, ahogyan a lapok fogyni kezdek.

A prológus után úgy éreztem, mintha hirtelen „satufékezett” volna a történet. Szeretem azt, ha a szereplők és a táj is gyönyörűen be van mutatva, ami itt meg is adatott. Úgy éreztem, mintha én is azokon az utcákon sétálnék, hallanám a hullámok moraját, érezném a forró napsugarak simogatását a szellővel karöltve, de aztán egy idő után vágytam arra, hogy történjen valami. Szerintem ez a történet nagyon lassan építkezett és igazán az utolsó pár fejezetre pörgött fel. Ennek köszönhetően pedig volt olyan, amikor már nem tudott annyira lekötni és egyszerűen reménykedtem, hogy hamarosan történni fog valami, amivel újra felkelti az érdeklődésemet, ami miatt falni szeretném újra az oldalakat. Ugyanakkor mindennek ellenére is volt bennem egyfajta kíváncsiság, hogy vajon mikor fognak beindulni az események és mikor veszi kezdetét az, amivel a fülszöveg kecsegtet. Erre azért nem keveset kellett várnom, ezt pedig nagyon sajnáltam. Ami még néha kizökkentett azok az ismétlések voltak, ez igaz volt a váltott szemszögre is, mert ott is volt, amikor az eseményeket teljesen újra olvashattam a másik szemszögből. Jobb szeretem, amikor ilyenkor csak visszautalás van esetleg, de nem vagyunk egyformák.

Másrészt viszont még is azt érzem, hogy ez egy zseniális történet. Újra sikerült az orromnál fogva vezetni, mert nem jött be a tippem, hogy ki is állhat a dolgok mögött, vagyis nem minden téren. Nem tagadom, hogy rendesen sokkolt a végével, mert erre nem számítottam és még mindig alig tudom elhinni!!! (Tutira van még itt valami turpisság ismerve Bettina könyveit.) Egyszerűen még mindig imádom, hogy az írónő ennyire jó „bűvész” tud lenni. Elhitet velünk dolgokat, majd a történet végén sokkol, amikor lerántja a leplet az igazságról. Ez ebben a könyvében is remekül megmutatkozott. A fogalmazása még mindig gyönyörű, könnyedén éri el azt, hogy az ember úgy érezze, hogy ő is ott van az általa megelevenített vidéken, ahogyan korábban említettem is már. Most is remekül megvoltak az apró utalások, amivel sejtetett, elgondolkodtatott, de az igazságot remekül nem fedte fel egészen a végéig. A téma, amit választott olyan, amivel szerintem valamilyen módon sok ember találkozott már. Úgy gondolom a függőség manapság elég gyakran jelen van valamilyen formában az életben, és érezhető volt, hogy sok mindennek utána járt a témában az írónő. Nem vagyok igazán jártas ebben a témában, de nekem teljesen hitelesnek tűnt az, ahogyan ábrázolta a könyvében ezt a fajta függőséget. Külön örültem annak, hogy az árnyoldalát is bemutatta, nem csak a leszokás küzdelmein át, hanem az olykor múltba való visszatekintésen át is, hogy min mentek keresztül a szereplők addig, amíg a függők voltak. (Bevallom, hogy nagyon felkeltette az érdeklődésemet a témával kapcsolatban, így nem kizárt, hogy idővel ilyen téren is szeretnék többet olvasni.)

A karakterei teljesen hétköznapi emberek, ennek köszönhetően el tudtam hinni róluk, hogy bárhol a világon összefuthatnék egy velük hasonló személlyel. Niki nagyon érdekes szereplő volt számomra. A csatái, a kételyei annyira élethűen lettek megírva, hogy könnyedén át tudtam érezni. Sokszor együtt éreztem vele és egyre inkább sajnálni kezdtem a történet vége felé, ahogyan az események egyre jobban kibontakoztak. Yanát és Corinnát eleinte nem tudtam hova tenni, de végül utóbbit jobban megkedveltem. [spoiler]Imádtam Corinna stílusát, a szókimondását, azt, hogy nem próbált meg bájologni, hanem igen is egy igazi mufurc volt, de mégis csupaszív lány.[/spoiler] Alex viszont számomra egy olyan karakter, akit nem tudok hova tenni. Néha kedveltem, néha nagyon nem. Nála továbbra is eléggé erős kettősséget érzek, emiatt is kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy vajon a történet végére mit is fogok gondolni róla.

Örülök annak, hogy megszületett ez a könyv, mert nagyon érdekes és nem könnyű témát csomagolt egy remekül megírt történetbe az írónő. Érdekes volt elmerülni abban, hogy a függőségben szenvedőknek mennyire nem egyszerű, hiába akarnak „jó útra térni”, mert a társadalom megbélyegezi őket és mennyi mindennel kell megküzdeniük ennek köszönhetően.

Összességében annak ellenére, hogy számomra picit nehezen indult be ez a történet, és ha eltekintek a kisebb ismétlésektől is, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy fantasztikus történt és érdemes elolvasni, mert felnyitja az ember szemét bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Mindennek ellenére nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy a történteket miként fogják feldolgozni a szereplők és mi fog még velük történni. A borító meg most is zseniális lett. Imádom ezt a stílust. :)

„Egyedül lenni a világban baromi fájdalmas. És ő egyedül van. Inkább tüskéket növeszt maga köré, mint a rózsa, csak ne kelljen beismernie, hogy gyenge és szüksége van valaki barátságára és segítségére.”

„A vonásain gond nélkül uralkodik, ám a szemén látom, hogy menyire megviselik az érzések, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznie. Például a csalódással, hogy sosem lesz elég jó, hogy sosem lesz fontos, és nem fog kelleni senkinek . A függőség olyan, mint a büntetett előélet. Sosem mosod le magadról.”

Fülszöveg: 

Nagyon szeretem Vi könyveit, mert nem csak egyszerűen kikapcsol és szórakoztat, hanem azért mindig akad benne komolyabb gondolat, téma. Ez pedig most se volt másképpen.

Nagyon tetszett az alapötlet és a történet eleje is, a vége már nem teljesen. Annyira jól kezdte felépíteni a történetet az írónő, miközben szép lassan egyre inkább megismerhettem a szereplőket, amihez sokat hozzátett az is, hogy váltott szemszögben íródott, de mindennek ellenére is nem ez lesz a kedvenc könyvem tőle. Lehet amiatt se tudott idővel már annyira magával rántani a történet, mert különféle okokból elég lassan tudtam haladni vele és így kizökkentem. Míg a történet elején úgy éreztem, hogy él a lehetőséggel, addig a vége felé már nem ezt éreztem. Nekem picit túlzottan kiszámítható volt és elsietett lett. Szerintem a bonyodalom egy része nagyon is sejthető, amivel nem is lenne baj, de most valahogy nekem összecsapott hatást keltett a kivitelezés, de mint mondtam lehet amiatt van ez, mert lassabban tudtam haladni a történettel.
A másik dolog ami számomra furcsán hatott, az a mellékszereplők megjelenése-eltűnése. Két olyan mellékszereplő is volt számomra, akiket nagyon megszerettem és úgy éreztem, hogy remek hangsúlyt kapnak a történet előrehaladtával, aztán egyszerűen eltűntek, majd a legvégén az egyikük megint előkerült. Pedig Etta és Quinn is szerintem remekül megírt karakter volt, ezért se értem, hogy miért szorultak ennyire háttérbe idővel és tűntek el, mintha soha nem is léteztek volna.

Layla és Gray karakterét is megszerettem. Mind a ketten cipelik a saját terhüket, démonaikat és érdekes volt látni, hogy miként változnak mind a ketten, miközben az élet egyre közelebb sodorja őket. Layla karakterének félelmeit megtudtam érteni, még ha minden tettét vagy gondolatát nem is teljesen, viszont mindezek ellenére is szerethető karaktert ismerhettem meg. Grayson szintén egy kicsit összetett karakter, ő is több annál, mint elsőre tűnik, de róla egy nagy medve jutott eszembe. Veszélyes, hatalmas szíve van és bármit megtenne azokért, akik számára fontosak.

Összességében azt mondom, hogy jó volt, de ez most annyira nem tudott magának megnyerni.

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„A megbocsátáshoz erő kell.”

„Milyen érzés szeretni valakit?
Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy a világon bármit képes lenne megtenni azért, hogy boldog legyen az, akit szeret.”

– „Az embert általában nem az ellenségei árulják el, hanem azok, akik sokat jelentenek a számára.”

Fülszöveg: 

Ismét kicsit bajban vagyok az olvasmányommal, mert lehet, ha ezt olvastam volna hamarabb, akkor jobban szerettem volna, de sajnos nem így lett. Továbbra is úgy gondolom, hogy Budai Lotti remek író, gyönyörűen bánik a szavak erejével és mesterien festi le a tájakat, az adott kort és a szereplők érzelmeit, de még se tudott teljesen lekötni ez a könyve.

Kicsit nekem csalódás volt, mert nem azt kaptam, amire számítottam a cím és fülszöveg alapján. Ennél a könyvnél úgy éreztem, hogy nagyon hosszú a felvezető, szinte majdnem a könyv felét annak éreztem. Az események lassan kezdtek el kibontakozni és utána se tudott teljesen magával rántani. A történet előrehaladtával hiába vitt el messzi vidékre, ami egyszerre gyönyörű, titkokkal és veszélyekkel teli, mert ott se éreztem úgy, hogy igazán kibontakoztak volna az események, valami hiányzott, valami nagyobb történést vártam annál, mint amit kaptam. Louise karaktere szintén nem tudott teljesen megnyerni magának. Erős, de ugyanakkor szerintem felelőtlen is. A döntéseivel legtöbbször nem értettem egyet és azt se tudtam igazán megérteni, hogy hova tűnt belőle az anyai ösztön. Az a nő, akit a történet elején megismertem odáig volt gyermekeiért, de aztán szép lassan mintha eltűnt volna ez a történések forgatagában és emiatt se tudtam teljesen megérteni őt, együttérezni vele.

William karakterét eleinte kedveltem, aztán ez szép lassan kezdett elillanni, mert volt egy olyan sejtésem, hogy valami hasonló dolog fog kibontakozni a végére.

Mindenképpen elolvasom majd valamikor a második kötetet, mert kíváncsi vagyok, hogy miként folytatódik ez a történet, de ez most annyira nem nyert meg magának.

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„(…) gyakran a legelbűvölőbb emberek rejtik a legromlottabb lelkeket.”

„(…) Nem tudom, hogy hiszek-e neki, vagy csak nagyon szeretnék hinni abban, amit mond.”

„– A remény az álmodozók ópiuma, ahogy mifelénk mondják…”

Fülszöveg: 

"És bár elhiszem, hogy sok fájdalom ért az életben, de hidd el nekem, az átélt fájdalmakat az égiek nem büntetésül szánták, hanem… mondjuk úgy, vezettek téged."

Ez volt az első könyvem az írónőtől, de biztosan nem az utolsó.

Ennek a könyvnek köszönhetően egyszerre lehettem részese egy titokzatos, számomra ismeretlen, de ugyanakkor gyönyörű és kegyetlen világnak, amiben imádtam elveszni és sokszor képes volt meglepetéssel szolgálni. Teljesen elvarázsolt stílusával, ahogyan az olvasó elé tárja a történetet, mert egyszerűen érzékien és mesterien bánik a szavakkal, amikkel nemcsak a "vidéket", az adott kort, hanem az érzéseket is festőien tudta megjeleníteni az írónő.

Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, amikor belekezdtem a történetbe, de egyetlen pillanatát se bántam meg. Megannyi érzés kavargott bennem olvasás közben és nagyon kíváncsi voltam, hogy mi is lesz a történet vége, és annak ellenére is, hogy nem erre számítottam egyszerűen imádom és úgy érzem ennél jobb befejezést nem is kaphatott volna ez a könyv. Még ha picit darabokra is törte a szívemet vele az írónő. Nagyon kíváncsi voltam, hogy Mija milyen utat fog bejárni, de az elején egyáltalán nem hittem volna, hogy ennyire sok nehézséggel kell majd szembenéznie. Csodálom mindazért, hogy képes volt talpon maradni mindannak ellenére amin keresztül kellett mennie. Nagyon erős, okos nőt ismerhettem meg a személyében. Teljesen átéreztem örömét, a benne pislákoló reményt, ahogyan a fájdalmát és a feladást is, mert annyira remekül írta meg az írónő, hogy az valami hihetetlen. Vele együtt reméltem és szerettem. Nagyon megszerettem őt és Anthony párosát, izgultam értük és reméltem Mijával együtt, miközben az írónő mesterien keverte a "lapokat" minden téren.

Kíváncsi leszek, hogy mi lesz ezek után Mijával, miken kell még keresztül mennie és végül megleli-e a boldogságot. Remélem hamarosan sikerül beszereznem a folytatást, mert ez egyszerűen fantasztikus volt! Imádom!

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„A fájdalmas gondolatokból fakadnak a költészet legszebb virágai.”

„Vár még rád boldogság… az istenek eddig megkíméltek… és vezettek téged… szándékuk van veled…”

„(…) saját gyengeségeink beismerése már önmagában bölcsességre vall, (…)”