„És azért tudok csak néhány barátomban megbízni, mert ha egyszer valaki átvág, mindig ott a lehetősége, hogy egyszer újra át fog.”

„Ne hallgass senki másra, ha te jól érzed magad ott, ahol vagy!”

„Néhány embert sosem fogsz tudni boldoggá tenni, nem számít, milyen keményen próbálkozol.”

Fülszöveg: 

Picit bajban vagyok ezzel a könyvvel, mert egy remekül megírt könyvről van szó és fontos gondolatokat hordoz, de számomra kicsit csalódás volt, mert a fülszöveg alapján nem erre számítottam. Minél inkább fogytak a lapok, annál inkább azt éreztem, hogy nem teljesen azt kaptam, amire számítottam és ez picit a lelkesedésemből is elvett. Azt hittem, hogy a csontváz nagyobb szerepet fog kapni és sokkal nagyobb nyomozás lesz, sokkal nagyobb titkok fognak kiderülni, amik nagyobb hatással lesznek esetleg a városra is. Sajnos viszont én úgy éreztem, hogy nem kapott kellő hangsúlyt sem a csontváz, sem a nyomozás, de igazán a múlt se. Sokkal inkább a jelenben maradtunk, ahol főként kettő, de valójában négy embert ismerhettünk meg. Nem csak az ő gyerekkorukat, hanem azt is, hogy milyenné váltak felnőttkorukra és miként próbáltak helytállni az életben. Elveszhetünk a gondolataikban, érzéseikben és láthatjuk azt, hogy miként bontakoznak ki, találnak rá igazán arra, hogy kik is ők és hagyják, hogy a legféltettebb vágyaik utat találjanak maguknak.

Paxton és Willa ennél jobban nem is lehetnének ellentétesek, de mégis gyönyörűen volt megírva, hogy miként találnak egymásra és miként alakul ki közöttük barátság a nagymamáik titkainak árnyékában. Collin a kezdetektől fogva nagyon szimpatikus volt, imádtam a megszólalásait és tetteit, illetve örültem annak, hogy nála is lassan megy végbe a változás, ahogy a lányoknál is. Sebastian szintén egy remekül megírt karakter, nála sokáig nem voltam biztos egy-egy dologgal kapcsolatban, hogy mi is lehet az igazság. Remekül bemutatta az írónő általa, hogy néha mennyire nehéz utat járunk be és mennyire nehéz saját magunkkal is összhangba kerülni, vagy éppen mennyi mindenre képesek vagyunk azért, hogy valahova tartozhassunk. Agatha hatalmas kedvencem lett, de nagyon sajnálom azt, hogy nem ismerhettük meg jobban, nem kaphatott nagyobb szerepet a múlttal együtt. Igazán életrevaló nőről van szó, aki csodálatos dolgot tett a barátság jegyében és a szívem sajdult bele, amikor Willa nagymamájával közös részekről volt szó.

A leírások és a fogalmazás magával ragadó, a táj, az illatok és az ízek is könnyedén megelevenednek az olvasó előtt. Csodálatosan tud fogalmazni az írónő. Örülök, hogy rábukkantam a könyveire, mert még biztosan fogok tőle olvasni, mert a kisebb csalódás ellenére is teljesen elvarázsolt. Csipetnyi mágiával vegyített történet az életről, elfogadásról, szeretet és a szerelem, illetve a barátság csodálatos erejéről.

„És ha olyan szerencsés vagy, hogy igaz barátra lelsz valakiben, becsüld meg nagyon! Tarts ki mellette, ne hagyd cserben!”

Fülszöveg: 

Nagyon szeretem Vi könyveit, mert nem csak egyszerűen kikapcsol és szórakoztat, hanem azért mindig akad benne komolyabb gondolat, téma. Ez pedig most se volt másképpen.

Nagyon tetszett az alapötlet és a történet eleje is, a vége már nem teljesen. Annyira jól kezdte felépíteni a történetet az írónő, miközben szép lassan egyre inkább megismerhettem a szereplőket, amihez sokat hozzátett az is, hogy váltott szemszögben íródott, de mindennek ellenére is nem ez lesz a kedvenc könyvem tőle. Lehet amiatt se tudott idővel már annyira magával rántani a történet, mert különféle okokból elég lassan tudtam haladni vele és így kizökkentem. Míg a történet elején úgy éreztem, hogy él a lehetőséggel, addig a vége felé már nem ezt éreztem. Nekem picit túlzottan kiszámítható volt és elsietett lett. Szerintem a bonyodalom egy része nagyon is sejthető, amivel nem is lenne baj, de most valahogy nekem összecsapott hatást keltett a kivitelezés, de mint mondtam lehet amiatt van ez, mert lassabban tudtam haladni a történettel.
A másik dolog ami számomra furcsán hatott, az a mellékszereplők megjelenése-eltűnése. Két olyan mellékszereplő is volt számomra, akiket nagyon megszerettem és úgy éreztem, hogy remek hangsúlyt kapnak a történet előrehaladtával, aztán egyszerűen eltűntek, majd a legvégén az egyikük megint előkerült. Pedig Etta és Quinn is szerintem remekül megírt karakter volt, ezért se értem, hogy miért szorultak ennyire háttérbe idővel és tűntek el, mintha soha nem is léteztek volna.

Layla és Gray karakterét is megszerettem. Mind a ketten cipelik a saját terhüket, démonaikat és érdekes volt látni, hogy miként változnak mind a ketten, miközben az élet egyre közelebb sodorja őket. Layla karakterének félelmeit megtudtam érteni, még ha minden tettét vagy gondolatát nem is teljesen, viszont mindezek ellenére is szerethető karaktert ismerhettem meg. Grayson szintén egy kicsit összetett karakter, ő is több annál, mint elsőre tűnik, de róla egy nagy medve jutott eszembe. Veszélyes, hatalmas szíve van és bármit megtenne azokért, akik számára fontosak.

Összességében azt mondom, hogy jó volt, de ez most annyira nem tudott magának megnyerni.

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„A megbocsátáshoz erő kell.”

„Milyen érzés szeretni valakit?
Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy a világon bármit képes lenne megtenni azért, hogy boldog legyen az, akit szeret.”

– „Az embert általában nem az ellenségei árulják el, hanem azok, akik sokat jelentenek a számára.”

Fülszöveg: 

Könnyed szórakoztatást nyújtott ez a könyv. Az előző rész egy picivel jobban tetszett és ezt se éreztem tökéletesnek, de ennek ellenére is élveztem olvasni.

Szerintem egészen jól mutatja be, hogy Kristin mennyi mindent elszenvedett a házassága alatt, miként sebezte meg őt Scott és mennyi ideig próbálta elnyomni magában ezeket, nem tudomásul venni. Remekül visszaköszön a történet során, hogy mennyire képesek a szavak megsebezni az embert, miként viseljük még az évek múltán is ezeket a sebeket és mennyire beleivódnak a lelkünkben, mert elhisszük mindazt, amit el akartak velünk hitetni. A barátait részben megértem, de nem teljesen. Úgy érzem, hogy kicsit jobban is megpróbálhattak volna hatni rá, segíteni neki abban, hogy hamarabb kikeveredjen ebből a kapcsolatból. Tetszett, hogy kiderült a gyerekek miként élték meg a kialakult helyzetet. Noah szórakoztató és imádnivaló pasi. A hibáival együtt is nagyon megszerettem. Ő se tökéletes, neki is megvannak a maga sebei és pontosan ennek köszönhetően a legjobb társ Kristin mellé. Imádtam a kitartását, a csipkelődéseit, vagy azt, ahogyan a gyerekekhez viszonyult. Mellette Kristin újra megtalálhatta önmagát.

Scott meg szimplán egy igazi baromarc.

[spoiler]Viszont úgy érzem, hogy túlzottan hamar bocsájtott meg Kristin Noah-nak. Azt a részt kicsit elhamarkodottnak éreztem. Szerelem sok mindenre képes, de ez nekem picit hihetetlen volt, hiszen Noah tette véleményem szerint nem ennyire könnyedén megbocsájtható.[/spoiler]

A fordulatok sejthetőek, de egy könnyed délutáni olvasmánynak tökéletes.

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„A civilizált hangnem fenntartása kemény küzdelem, ha egy önző seggfejjel van dolga az embernek.”

„Az igazi, őszinte szerelem drága kincs, és képes begyógyítani a sebet, amit mások ejtettek.”

„Az emberek ítélkeznek, anélkül, hogy ismernék a tényeket.”

Fülszöveg: 

Ez a történet egyszerre szórakoztat és melengeti meg az ember szívét.

Az első oldaltól az utolsóig imádtam minden egyes sorát. Nem csak maga a történet gyönyörű, hanem az írónő stílusa is (még akkor is, ha néha akadtak benne fura mondatok). Élvezett volt elveszni az érzelmek és a kibontakozó történések között. Egy pillanatra se unatkoztam, teljesen rabul ejtett Lucy és Josh története. Sőt, volt olyan pillanata a könyvnek, amikor ugyanazt kívántam, mint a szereplő(k), hogy bárcsak meg lehetne állítani az időt és soha ne jönne el a „történet vége”, ne kéne elhagyniuk azt a bizonyos helyet. Szerintem a játékaik nagyon ötletesek voltak, miközben érezhető volt a kettejük között lévő szikra, ami robbanásra kész, hogy majd a lehető legváratlanabb pillanatban robbanjon és fenekestül felforgasson mindent. Mondhatni jól fejbe csapja őket, hogy végre felnyíljon a szemük. Szócsatáik, a jellemükben lévő különbségek még szórakoztatóbbá tették a könyvet, ahogyan az apró tetteik, a titkaikkal egyetemben. Végig azt éreztem, hogy mindennek bőven adott időt az írónő, gyönyörűen bontakozik ki a történet és még csodálatosabban fejezi ki az érzelmeket, mutatja be azt, hogy miként vagyunk képesek változni, ráébredni az érzéseinkre és az milyen hatással lehetnek ránk, vagy éppen másokra. Olykor mennyire vakok vagyunk, hogy nem csak azt nem vesszük észre, hogy a másikban mi zajlik, hanem önmagukban zajló érzelmeket is képesek vagyunk másnak látni, mint amik valójában. Vagy éppen mennyire nem látjuk azt, hogy milyen is valaki valójában, mennyire jól megtanulunk falat húzni magunk köré, hogy mást lásson a világ, mint amilyenek valójában vagyunk.

Lucy karakterét hamar megkedveltem. Nagyon szerettem a vidám, kedves és melegszívű természetét. Teljesen megértem, hogy sokan képesek voltak hamar megkedvelni őt, mert apró termete mellé egy igazán cuki jellemmel megáldott leányzó. Érdekes volt látni azt, hogy miként tanulta meg azt, hogy kiálljon magáért, mi a „különbség” aközött, hogy kedvelik, vagy éppen „kihasználják”. A becenevét meg egyenesen imádon, Minimuffin. Nagyon aranyos és igazán illik rá. De benne is több rejlik annál, mint hogy egyszerűen cuki. Helyén van a szíve, és ha úgy hozza a helyzet, akkor nem kell félteni, mert igen is képes a sarkára állni. Kiállni azokért, akiket szeret [spoiler](Imádtam, amikor kiosztotta Josh apját az esküvő másnapján!! :D)[/spoiler], megbirkózni az érzéseivel, még ha netalán megesik az, ami bárkivel, hogy olykor sokkot kapunk a felismeréstől, amikor a saját érzéseinkre ráébredünk. Ahogyan azt is teljesen át tudtam érezni, hogy miért volt bizalmatlan sokszor a pasival szemben.

Joshua szerintem szintén egy remekül eltalált karakter. Érdekes volt az a kettősség, amit képviselt. Mindenki retteg tőle, de közben a jéghegy mögött meg egy szerethető és gondoskodó mackó lappangott, amit nem tud és nem is akar bárkinek megmutatni. Sajnáltam a múltja miatt, mert nem könnyű terheket cipelt, amik a jelenre is kihatással voltak, a jellemére és olykor a tetteire, a gondolataira is. Tetszett benne, hogy mennyire védelmezte néha a lányt és mennyire jól kiismerte már az együtt eltöltött időnek köszönhetően. Ennek köszönhetően sokszor igazán remekül tudta kezelni Lucy reakcióit. Amikor pedig ápolta Minimuffint. Azzal teljesen levett a lábamról, imádom azt a részt, meg a közvetlen előtte történő eseményeket is. Amit pedig munkával kapcsolatban tett. Fantasztikus. Imádom!

Nem nagyon szoktam meghatódni könyvön, de itt kétszer is sikerült könnyeket csalnia a szemembe, amire egyáltalán nem számítottam. [spoiler]Egyszer akkor, amikor Lucy ráébredt a dolgokra és hirtelen túl sok lesz minden számára az esküvőn, majd Josh anyukája megy először utána. Köszönöm, hogy nem egyből Josh jelent meg. Másodszor pedig akkor, amikor Josh és az apja közötti viszonyra jobban kitér a történet. Amikor jobban megismerhetjük Josh érzéseit, hogy mindig is úgy érezte, hogy soha nem elég jó. Nagyon át tudtam érezni mit élt át, az érzéseit. És az egyik kedvenc idézetem is ebből a részből van, mert örök igazság: „Senkin sem szabad átnézni, vagy elhitetni vele, hogy nem fontos.”[/spoiler]

Összességében imádtam, sajnálom, hogy nem olvastam hamarabb ezt a történetet, de erről a borítója tehet. Nagyon ronda. Egyáltalán nem ilyennek képzelem el a szereplőket.

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Mintha egy magányos kis könyv lennék két borús könyvtámasz között.”

„Anyu állhatatosan mered a szemembe.
– Csak menj tovább, amíg az, ami a fán van, annyira nem különleges, mint ez.”

„– Minimuffin, ha flörtölnénk, azt észrevennéd.”

Fülszöveg: 

Próbáltam szeretni ezt a történetet az elejétől a végéig, de nem teljesen ment. Nekem az eleje kicsit unalmas volt, hosszúnak éreztem a felvezetést és már ott boncolgatott dolgokkal is kezdett picit az őrületbe kergetni az írónő. Zavart ez a sok káromkodás, ami az egész könyvet körbelengte, nem éreztem úgy, hogy mindig ténylegesen szükséges lett volna. Esélyesen fura lehet, de ennek ellenére is megszerettem a szereplőket. Remek társaság az övéké, a barátságuk irigylésre méltó.

Összességében viszont nem tudott megnyerni magának a könyv, hiába voltak olyan részei, amik mosolyt csaltak az arcomra, akkor is több volt benne az olyan rész, ami nem nyert meg magának. Kíváncsi leszek a folytatásokra, mert biztosan azokat is el fogom olvasni.



Az első része a könyvnek nem igazán nyerte el a tetszésemet, ennek köszönhetően félve vágtam bele ebbe a részbe, de ez szerintem jobb lett, mint az előző. Kedvencnek nem mondanám ezt a részt se, de jobban kikapcsolt és szórakoztatott, mint az első könyv.
Még mindig azt gondolom, hogy a barátságuk irigylésre méltó, ugyanakkor nagyon dilisek is a szereplők. Néha már a fejemet fogtam annak köszönhetően, hogy mennyire kendőzetlenül beszélgetnek olyan dolgokról, amiket az ember általában nem szokott nagydobra verni, ők még is úgy boncolgatják a dolgokat, mintha csak az időjárásról szólna a beszélgetés. Megannyi fura, szokatlan helyzetbe keverednek, hogy az már hihetetlen. Carter próbálkozásait imádtam, sokszor csalt mosolyt az arcomra a „bénázásaival”.
A szereplők többségét most még inkább megkedveltem, mint korábban és ebben a részben még a káromkodás se zavart igazán, mint a sorozat korábbi részében. Viszont most is van olyan része a könyvnek, amivel nem igazán nyert meg magának az írónő, de valahogy ezt se bánom. Egyszerre volt jó, ugyanakkor néha kiakasztó is ez a rész, de ennek ellenére is tudtam élvezni ezt a történetet. Remekül megmutatkozott az is, hogy néha mennyi minden múlik a kommunikáción és mennyi felesleges agyalástól kímélhetnénk meg magunkat, ha olykor inkább beszélnénk az illetővel, mintsem a saját gondolataink kergessenek az őrületbe. Az első rész után ez kellemes meglepetés volt, remélem a harmadik is az lesz.




Szerintem ez volt a legjobb rész. Semmi kétségem nincs, hogy ezek totálisan dilisek, de ennek ellenére is nagyon megszerettem őket a történet végére. Továbbra is hihetetlen, hogy mennyi fura, vicces helyzetbe képesek keveredni és történjen bármi, akkor is ott vannak egymásnak. Nem csak mint párok, de szerintem mint barátok is remekül illik rájuk, hogy zsák a foltját megtalálta és mindig számíthatnak a másikra legyen szó bármiről is.
Néha tényleg úgy kellett visszafojtanom a nevetésemet utazás közben, vagy éppen munka közben, hogy ne nézzenek furán rám az emberek. S amellett, hogy vicces és szórakoztató, megtalálható egy komolyabb téma is benne, ami szépen végigkíséri az egész történetet. Őszintén beszél arról, hogy miként hűlhet ki egy kapcsolat, és mennyire nem lehetetlenség újraéleszteni a tűzet két ember között. Nagyon kíváncsi voltam, hogy miként és mikor fog Drew is ráébredni a dolgokra, hogy találnak újra egymásra Jennyvel. Drew pólóit meg imádom, pontosan annyira lököttek, mint amennyire ő az.
Nagyon tetszett, ahogyan mindenki próbált segíteni nekik, de véleményem szerint remekül megjelenik az is, hogy kommunikáljunk egymással, mert igen is fontos része a párkapcsolatnak, a barátságnak. Ez mindig is fontos lesz az ember életében és megannyi felesleges stressztől tudnánk magunkat megkímélni, ha jobban kifejeznénk magunkat és nem pedig a csodára várnánk, hogy a másik kitalálja a gondolatainkat.


NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Lehet, hogy nagyon makacs voltam, de hát istenem, mégiscsak nő vagyok, és jogomban áll toporzékolni és elvárni, hogy ő jöjjön utánam, nem pedig fordítva.”

„Szerte a boltban muffinok és cukorkák bekeretezett képei és az üzletre vonatkozó jelmondatok álltak. Egy rózsaszínre és barnára festett fatáblán az állt, hogy „A pénz nem boldogít, de a pénzen vehetsz csokit, és az már közel áll a boldogsághoz.” Az ajtón lógó sárga és barna színű táblára az volt írva, hogy „A kiegyensúlyozott diéta azt jelenti, hogy mindkét kezedben tartasz egy sütit.””