Fülszöveg: 

Zseniális. Hihetetlen. Megbotránkoztató. Letehetetlen. 

Vannak olyan könyvek, amiket egyszerűen az ember képtelen félretenni, nem számít az se, hogy mennyire botránkoztat meg és szörnyed el esetleg az ember az olvasása közben. Mert egy részünk reméli, hogy ez nem lehet igaz, másrészről pedig pontosan úgy vagyunk, mint Low volt, hogy hiába minden, még is tudni akarjuk azt, hogy pontosan mik is történtek és a végére akarunk érni az önéletrajznak, hogy a végén hozhassuk meg az „ítéletet”.

Hihetetlen, hogy ez az írónő első ilyen témában írt könyve, mert túlzottan zseniális lett. Remélem, hogy még többet fog alkotni ebben a műfajban, mert hihetetlen az, amit most megalkotott és ahogy képes volt megteremteni ezt a borzongató hangulatot, ami az egész könyvet áthatotta. Már az első oldalakkal felkelti az ember érdeklődését, hiszen eléggé nem megszokott módon indul a történet, ami az utolsó lapokig kitart. Fordulatokkal és erős érzelmekkel teli történet, amiről nehéz spoiler mentesen írni, de az biztos, hogy magasra tette a mércét, mert eddigi legjobb könyve, amit olvastam tőle. Tökéletes ötlet volt az írónőtől a könyv a könyvben dolog, mert ez még inkább hozzájárult a történet különleges atmoszférájához. Még inkább sejtelmesebbé tette az egészet és végig ennek köszönhetően ott motoszkált az emberben, hogy vajon ez tényleg igaz lehet, vagy még akad olyan dolog, amiről nem tudunk, és ha igaz, akkor vajon mi vezéreli arra, hogy ezt tényleg képes legyen valaki leírni?

Nem hittem volna, hogy ez a történet ennyire érzelmi hullámvasút lesz, de az volt. Reméltem, hitetlenkedtem, elborzadtam, a karakterekkel együtt éreztem a reményt és a szerelem apró szikráit és azt, ahogyan próbáltak megbirkózni a tragikus múlttal és a saját démonjaikkal, miközben vágytam az igazság megismerésére.

Ez a könyv szerintem több, mint elsőre tűnik, mert megannyi csavar van benne, ami az utolsó lapokig is kitart, de véleményem szerint a cím is sokban hozzájárul az egészhez, hiszen a Verity jelentése fontos és pontosan ez a kérdés, hogy vajon mi az igazság, mi a valóság? Ezt pedig olyan ütősen oldja meg, amit más könyvben biztosan gyűlöltem volna, de itt képtelen vagyok rá. Ez a befejezés így jó, ahogyan van, mert olyan érzésem van ezáltal, mintha valójában az olvasók kezébe adta volna a döntéshozatalt. Csak rajtunk áll, hogy mit hiszünk el és mit gondolunk a megismert szereplőkről, amit valójában nem olyan könnyű meghozni, hiszen megannyi apró dolog, történés van, ami beszédes lehet, de az olvasó simán nem tulajdonít nagy jelentőséget neki, pedig szerintem akadnak bőven olyan lényegtelennek tűnő dolgok, amik valójában nagyon is számítanak és segíthetnek a végső döntéshozatal meghozásában, mert hozzátesznek a nagy egészhez.

Ez a történet sokkol, megannyi kérdést felvet és kiakaszt ugyanakkor. Ez az a történet, amit nem lehet véleményem szerint csak úgy elengedni, mint egy sima romantikus könyvet, mert olyan jól bánik ezzel a kettősséggel, hogy mi igaz és mi nem, hogy könnyedén az ember bőre alá képes kúszni vele és megbolygatni az olvasó lelkét.

Ami pedig a szereplőket illeti, nos, mind túlzottan jól eltaláltak és remekül árnyaltak. Gyanúba kever, elbizonytalanít velük kapcsolatban, hogy olykor talán mi magunk se tudjuk pontosan, mit is gondolunk egy-egy szereplőről. Ugyanakkor gyönyörűen csempészi a történetbe általuk a remény, a szerelem és a boldogság apró szikráit, illetve mutatja be általuk azt, hogy milyen démonokkal is kell megküzdenünk, hogy képesek legyünk továbblépni vagy éppen csak azért, hogy másokat megóvjunk. Illetve általuk bemutatja azt is, hogy van-e olyan bűn, amit képesek vagyunk megbocsájtani annak ellenére, hogy esetleg nem tudjuk a pontos igazságot. Bűn és bűn között van-e különbség…

Ezt a könyvet egyszerre lehet imádni és gyűlölni is. Egyszerre csodálhatjuk és szörnyedhetünk is el mind attól, amit olvasunk, de véleményem szerint nehéz ezt úgy letenni, hogy semmilyen érzelmet ne váltson ki belőlünk. Hatalmas kedvencem lett és még több ilyet kérek az írónőtől, mert szerintem több mint 5 csillagot érdemelne ez a könyv.

Miután leteszi az ember ezt a könyvet és ezernyi kérdés kavarog a fejében a lehető legjobb, ha van kivel kibeszélnie. Imádtam a könyvről beszélgeti Dorinával. Köszönöm a kibeszélést és a közös olvasást is! ♥


NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: 

„Hiába minden hamisság, lélektelenség és összetört álom, a világ mégis csak gyönyörű.
– Desiderata (Max Ehrman) –”

„Ha két ember között felüti a fejét a vonzalom, onnantól már csak két lehetőségük marad: engedni neki, vagy hagyni az egészet. Nincs középút.”

„Csak még egy fejezet, és abbahagyom. Ez lesz az utolsó.”

Fülszöveg: 

Nagyon szeretem az írónő könyveit, viszont ezzel a könyvével nem tudott teljesen elvarázsolni, pedig most is hihetetlen, amit megalkotott.

A bevezető pár oldal teljesen lesokkolt és egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha ejtőernyő nélkül kilöktek volna egy repülőből, mert annyira váratlanul ért. Imádtam a bevezető részt, nem finomkodott, a rideg valóságot tárta az olvasó elé és teljesen lesokkolt, hogy mire vagyunk olykor képesek bizonyos okokból. Ekkor úgy éreztem, hogy pontosan erre a történetre volt most szükségem és megérte bevárnom a második részét, viszont ez az érzés kicsit el is illant, ahogyan a lapok fogyni kezdek.

A prológus után úgy éreztem, mintha hirtelen „satufékezett” volna a történet. Szeretem azt, ha a szereplők és a táj is gyönyörűen be van mutatva, ami itt meg is adatott. Úgy éreztem, mintha én is azokon az utcákon sétálnék, hallanám a hullámok moraját, érezném a forró napsugarak simogatását a szellővel karöltve, de aztán egy idő után vágytam arra, hogy történjen valami. Szerintem ez a történet nagyon lassan építkezett és igazán az utolsó pár fejezetre pörgött fel. Ennek köszönhetően pedig volt olyan, amikor már nem tudott annyira lekötni és egyszerűen reménykedtem, hogy hamarosan történni fog valami, amivel újra felkelti az érdeklődésemet, ami miatt falni szeretném újra az oldalakat. Ugyanakkor mindennek ellenére is volt bennem egyfajta kíváncsiság, hogy vajon mikor fognak beindulni az események és mikor veszi kezdetét az, amivel a fülszöveg kecsegtet. Erre azért nem keveset kellett várnom, ezt pedig nagyon sajnáltam. Ami még néha kizökkentett azok az ismétlések voltak, ez igaz volt a váltott szemszögre is, mert ott is volt, amikor az eseményeket teljesen újra olvashattam a másik szemszögből. Jobb szeretem, amikor ilyenkor csak visszautalás van esetleg, de nem vagyunk egyformák.

Másrészt viszont még is azt érzem, hogy ez egy zseniális történet. Újra sikerült az orromnál fogva vezetni, mert nem jött be a tippem, hogy ki is állhat a dolgok mögött, vagyis nem minden téren. Nem tagadom, hogy rendesen sokkolt a végével, mert erre nem számítottam és még mindig alig tudom elhinni!!! (Tutira van még itt valami turpisság ismerve Bettina könyveit.) Egyszerűen még mindig imádom, hogy az írónő ennyire jó „bűvész” tud lenni. Elhitet velünk dolgokat, majd a történet végén sokkol, amikor lerántja a leplet az igazságról. Ez ebben a könyvében is remekül megmutatkozott. A fogalmazása még mindig gyönyörű, könnyedén éri el azt, hogy az ember úgy érezze, hogy ő is ott van az általa megelevenített vidéken, ahogyan korábban említettem is már. Most is remekül megvoltak az apró utalások, amivel sejtetett, elgondolkodtatott, de az igazságot remekül nem fedte fel egészen a végéig. A téma, amit választott olyan, amivel szerintem valamilyen módon sok ember találkozott már. Úgy gondolom a függőség manapság elég gyakran jelen van valamilyen formában az életben, és érezhető volt, hogy sok mindennek utána járt a témában az írónő. Nem vagyok igazán jártas ebben a témában, de nekem teljesen hitelesnek tűnt az, ahogyan ábrázolta a könyvében ezt a fajta függőséget. Külön örültem annak, hogy az árnyoldalát is bemutatta, nem csak a leszokás küzdelmein át, hanem az olykor múltba való visszatekintésen át is, hogy min mentek keresztül a szereplők addig, amíg a függők voltak. (Bevallom, hogy nagyon felkeltette az érdeklődésemet a témával kapcsolatban, így nem kizárt, hogy idővel ilyen téren is szeretnék többet olvasni.)

A karakterei teljesen hétköznapi emberek, ennek köszönhetően el tudtam hinni róluk, hogy bárhol a világon összefuthatnék egy velük hasonló személlyel. Niki nagyon érdekes szereplő volt számomra. A csatái, a kételyei annyira élethűen lettek megírva, hogy könnyedén át tudtam érezni. Sokszor együtt éreztem vele és egyre inkább sajnálni kezdtem a történet vége felé, ahogyan az események egyre jobban kibontakoztak. Yanát és Corinnát eleinte nem tudtam hova tenni, de végül utóbbit jobban megkedveltem. [spoiler]Imádtam Corinna stílusát, a szókimondását, azt, hogy nem próbált meg bájologni, hanem igen is egy igazi mufurc volt, de mégis csupaszív lány.[/spoiler] Alex viszont számomra egy olyan karakter, akit nem tudok hova tenni. Néha kedveltem, néha nagyon nem. Nála továbbra is eléggé erős kettősséget érzek, emiatt is kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy vajon a történet végére mit is fogok gondolni róla.

Örülök annak, hogy megszületett ez a könyv, mert nagyon érdekes és nem könnyű témát csomagolt egy remekül megírt történetbe az írónő. Érdekes volt elmerülni abban, hogy a függőségben szenvedőknek mennyire nem egyszerű, hiába akarnak „jó útra térni”, mert a társadalom megbélyegezi őket és mennyi mindennel kell megküzdeniük ennek köszönhetően.

Összességében annak ellenére, hogy számomra picit nehezen indult be ez a történet, és ha eltekintek a kisebb ismétlésektől is, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy fantasztikus történt és érdemes elolvasni, mert felnyitja az ember szemét bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Mindennek ellenére nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy a történteket miként fogják feldolgozni a szereplők és mi fog még velük történni. A borító meg most is zseniális lett. Imádom ezt a stílust. :)

„Egyedül lenni a világban baromi fájdalmas. És ő egyedül van. Inkább tüskéket növeszt maga köré, mint a rózsa, csak ne kelljen beismernie, hogy gyenge és szüksége van valaki barátságára és segítségére.”

„A vonásain gond nélkül uralkodik, ám a szemén látom, hogy menyire megviselik az érzések, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznie. Például a csalódással, hogy sosem lesz elég jó, hogy sosem lesz fontos, és nem fog kelleni senkinek . A függőség olyan, mint a büntetett előélet. Sosem mosod le magadról.”

Fülszöveg: 

Most is csodálatos borítót kapott Ludányi Bettina könyve. Egyedi, figyelemfelkeltő és nem mellesleg tökéletesen is passzol a könyvhöz. Erre leginkább akkor jön rá az ember, amikor az utolsó sorokat is elolvasta. (A lapok színezése saját dolog, de szerintem az is tökéletes passzol könyvhöz.)  
A könyv egyáltalán nem egyszerű témát mutat be, vajon pszichopaták mind ugyanolyanok, van közöttük különbség? Sokkal mélyebb dolog ez, mint elsőre gondolja az ember. Nem egyszerűen bűnözőkről beszélünk, ez ennél sokkal összetettebb és ezt az írónő remekül boncolgatja, tárja az olvasó elé. Ahogyan a könyvben is megjelenik közöttünk élnek, sokszor meg se lehetne mondani valakiről, hogy az. Sőt, kicsit borzalmas volt belegondolni abba, hogy sokszor pont a környezet adja meg a kezdőlöketet az ilyen embereknek valamilyen borzalmas bűntett elkövetéséhez. Ijesztő, hiszen nem feltétlenül lehet megmondani valakiről, hogy pszichopata. Látszott, hogy az írónő utánajárt ennek a témának nagyon, illetve annak is, hogy az elszenvedő felek miként élhetik meg a dolgot. 

Igazán ötletesnek találtam azt, hogy blogbejegyzéseken keresztül ismerhettük meg a történetet, Sophie Santillo-t és a többieket. Néha kicsit elgondolkoztam, hogy valóban tényleg blogról lehet-e szó, hiszen olykor annyira személyes dolgokat is megosztott, amiket én biztosan nem tettem volna. De pont ettől volt még jobb az egész, mert néha elbizonytalanított, miközben szép lassan egyre inkább több mindenre derült fény. Amit még nagyon vártam, hogy vajon lesz-e valaha hozzászólás egy-egy bejegyzés alatt, de aztán ahogyan az utolsó sorokat faltam egyértelművé vált a dolog, hogy miről is volt szó.

Fantasztikus volt, ahogyan a különféle emberi természeteket összehozta és bebizonyította az írónő, hogy lehet mi nem akarunk változni, de annak köszönhetően, hogy kikkel találkozunk, vagy éppen milyen történések érnek minket akaratlanul is formálódunk és olykor eközben miként is igyekszünk hűek maradni önmagunkhoz. Sophie Santillo erős, szarkasztikus, független nő. Imádtam azt, hogy mindig képes volt visszaszólni, nem fogta vissza magát. Sőt, néha csak azért is visszaszólt. Ezt becsültem benne, ahogyan azt is, hogy kiállt magáért, vagy azért amiben hitt és hagyta, hogy olykor a megérzései befolyásolják őt. Azt is mondhatnám, hogy ami a szívén az a száján volt. Sokan talán azt mondanák, hogy bunkó, netalán szívtelen, de nem az. Összetett és idő kell mire megmutatkozik az igazivalója. Sokszor csalt mosolyt az arcomra a szócsatáival és a gondolkodásával. A gyógyulás se mindig egyszerű, vagy éppen minden tényleg úgy történt, ahogyan emlékeinkben él? Vagy tényleg néha kicsit másabbnak hatnak az emlékek, mert meg akarjuk védeni magunkat valamitől? Néha saját magunkkal, az emlékeinkkel megvívott csata a legnehezebb, és az, hogy kitaláljuk mi is lehet az igazság. 
„Mellékszereplők” mind hozzátesznek a történethez és ők azok, akik még több színt visznek a történetbe, de hogy milyen színt? Olvasd el és megtudod, hiszen széles a paletta, amiből lehet válogatni és érzések sokaságát hozzák magukkal. 

Az írónő többször meglepett a könyvben található fordulatokkal, de határozottan az epilógus volt az, aminél a legnagyobbakat pislogtam. Erre tényleg nem számítottam! Fantasztikus, hihetetlen és mesteri zárása volt a könyvnek! 

Nem tudom, hogyan csinálja az írónő, de ha egyszer elkezded, akkor többé nem fog elereszteni ez a története se. Mesterien ábrázolt karakterek, érzések és cselekménnyel teli regény. Szereplők néha szimpátiát, míg máskor borzongást, vagy kevésbé kedves érzést váltanak ki az olvasóból. Unatkzozni nem fogsz, még több ilyet kérek. Tele van élettel, elgondolkodtató mondanivalóval.   💕 

NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET: