Fülszöveg:
Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegy évesnél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó.
Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett a kardjára, és évszázadok óta üldözi érte. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csaposlányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére is – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…
_„Kevin Hearne új lelket lehel az ősi mitológiába, és egy hátborzongatóan ismerős, mégis ijesztően eredeti világot alkot.” – Nicole Peeler, a Tempest Rising írója
Cím: Hounded – Üldöztetve (A Vasdruida Krónikái 1.)
Szerző:Kevin Hearne
Oldalszám: 288 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN: 9789633730508
Kötés: puhatáblás
Szerző:Kevin Hearne
Oldalszám: 288 oldal
Kiadó: Könyvmolyképző
ISBN: 9789633730508
Kötés: puhatáblás
VÉLEMÉNYEM:
Raktárvásárnak köszönhetően sikerült beszereznem ezt a könyvet és nem is értem, hogy eddig miért kerülte el a figyelmemet. Egy ideje már a polcomon csücsült a könyv, de örülök, hogy végre a kezembe került. Még ha picit lassabban is olvastam, de ez a történet segített abban is, hogy ne csak a szürke hétköznapokból rángasson ki, hanem az olvasóiválságból is elkezdett.
Amikor a neveket megláttam, akkor kicsit meglepődtem, mert tényleg nem szokványos a legtöbb név, ami miatt eleinte kicsit nehezebben ment az olvasás. Furcsák voltak, de végül inkább kiejtettem úgy őket, ahogyan nekem kényelmes volt, mert sajnos eleinte olykor-olykor kicsit megakasztott ez a sok szokatlan név.
Maga az alaptörténet szerintem egészen egyedi és nagyon tetszett, hogy az ír mitológiából merített hozzá ötletet a szerző. Korábban volt már szerencsém másabb okokból kutatást végeznem az ír mitológiával kapcsolatban és olyan jó érzés volt újra elveszni benne, mert szerintem csodálatos és érdekes világ tárul a szemünk elé, ha kicsit jobban elveszünk a múlt eme árnyában. Még kíváncsibbá tett a könyv annak köszönhetően, hogy nem egy sima varázslóról volt szó a történet során, hanem egy druida áll a középpontban. Kifejezetten tetszett, hogy miként jelenített meg mindenféle hit, vagy éppen mitológiában megjelenő alakot. Egyáltalán nem éreztem túlzásnak, se soknak. Tetszett az, ahogyan más kultúrában megjelenő Istenekről is szó esett.
A szereplők számomra érdekesek voltak, még ha az elején nem is sok minden történik, de a történet végére a legtöbb szereplő kellően kibontakozik ahhoz, hogy valamennyire megismerhessük őket és szimpátiát vagy éppen unszimpátiát váltsanak ki belőlünk. Véleményem szerint a vége részben sejthető, de ugyanakkor maga a történet hordoz bőven meglepetéseket. Nem mindig voltam biztos abban, hogy mi igaz abból, amit mondanak és a tettek mögött milyen valódi okok húzódnak. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem puszta harc lesz, hanem részben ez az Istenek közötti harc is, vagy legalábbis mindenkinek van valami oka, indoka arra, hogy az a „csata” tényleg megtörténjen a két személy között.
Atticust nagyon hamar megkedveltem és ez a történet végéig így is maradt. Imádom a humorát, a reakcióit és azt, ahogyan kezelte az egész helyzetet is. Újra egy fantasztikus férfi karaktert ismerhettem meg. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog-e tudni újat mutatni még a későbbi részekben, vagy nem.
A másik nagy kedvencem az idős özvegyhölgy volt. Nem tudom honnan jöhetett az ötlet arra, hogy a történetet színesítse, de párja nincs, az is tuti. Nem volt kétségem egy idő után, ha ő feltűnik megint, akkor biztosan újra nevetős részek jönnek és így is lett. Nagyon jól eltalált karakter lett, még ha kicsit jobban örültem volna annak, ha jobban megismerhetem őt is, ha már ilyen szerves része Atticus életének.
A harmadik kedvencem pedig az ember legjobb barátja, vagyis Oberon. Ha lehetséges lenne, akkor én őt szeretném örökbe fogadni, de ugyanígy, hogy halljam a gondolatait, mert imádni való. Annyira édes, vicces és szeretnivaló karakter, hogy arra nincsenek szavak. Rég nem kedveltem ennyire egy négylábút egyik történet során se, mint őt.
A történet eleje lehet picit lassabban indul be, de én azt inkább annak a számlájára írtam, hogy próbált elkalauzolni minket a világ felépítésében és hogy kicsit jobban eligazodjuk abban, hogy ki, kicsoda. A könyv közepétől, de lehet már kicsivel korábbtól viszont szerintem letehetetlen ez a könyv. Nagyon élveztem és kíváncsi vagyok arra, hogy még mit tartogat, mert tetszik az, hogy mennyire nagy hangsúlyt kap a természet, a környezet. Illetve nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a pultos lány és Atticus szálával is. Tényleg olyan ártatlan-e, mint amilyennek tűnik a lány vagy tartogat még ő is meglepetést már azon kívül, amivel rendesen meglepett. :D
Összességében nekem nagyon tetszett, érdekes, eseménydús, fordulatos is és megannyi remek szereplő megtalálható benne, akikből hol keveset, hol sokat kaphatunk. Szerintem egy remek fantasy, ami kikapcsol és szórakoztat is, engem legalábbis teljesen kikapcsolt és elvarázsolt. Plusz pont azért, hogy a természet is ennyire nagy hangsúlyt kap, mert remekül lett belecsempészve az, hogy mennyi mindent tud adni számunkra és mennyire semmibe vesszük sokszor, pusztítjuk azt, miközben inkább óvnunk kéne. Szóval ilyen téren még kicsit el is gondolkodtat. Már nagyon várom, hogy olvashassam a többi részt és csak reménykedni tudok, hogy hasonlóan jók lesznek azok is, vagy még jobbak.
NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET:
„Morrigan gúnyosan felnevetett, aztán hangosan károgva hollóvá változott, és elröppent. És még azon tűnődik, miért nincsenek barátai…”
„Ez nagyon vicces! Teljesen pánikba esett! Ha lenne egy dugi kolbászom, megkapnád ezért!” – mondta Oberon.
„A nonverbális jelek néha olyan egyértelműek, hogy nem tudom, minek beszélünk egyáltalán.”
