Fülszöveg:
Egy nem túl megértő közösségben nincs könnyű dolga egy HIV-pozitív tininek. Meg kell küzdenie a félelmeivel, önmaga és a betegsége felvállalásával, valamint el kell fogadnia önmagát, főleg akkor, amikor életében először szerelmes lesz. Simone Garcia-Hampton új iskolába kezd járni, és ezúttal minden más. Igaz barátokat szerez, ismertté válik, mint a suli színdarabjának rendezője, és flörtöl Milesszal, a fiúval, akitől minden alkalommal elolvad, amikor csak meglátja. Az utolsó, amire vágyik, hogy kiderüljön, hogy HIV-pozitív, mivel legutóbb… hát, legutóbb elég csúnyán alakultak a dolgok. A betegségét egyszerű kordában tartani, de folyamatosan titkolni az egészet közel sem annyira. Ahogyan Simone és Miles egyre jobban összemelegednek – amikor már jóval többről van szó, mint a félénk kis csókokról –, a lány olyan nyugtalanságot kezd érezni, ami aggasztóbb, mint a gyomrában repkedő pillangók. Tudja, hogy el kell mondania a fiúnak, hogy pozitív, főleg ha a szexig jutnak a dolgok köztük, de halálra rémíti a gondolat, hogy Miles vajon hogyan reagál majd. Aztán talál egy névtelen cetlit a suliszekrényében: „Tudom, hogy HIV-fertőzött vagy. Hálaadásig van időd szakítani Milesszal. Különben mindenki más is tudni fogja.” Simone ezután is ösztönösen meg akarja óvni a titkát, de ahogyan egyre jobban látja, mennyi előítélet és félelem járja át a környezetében lévő embereket, elgondolkodik rajta, hogy vajon nem-e az az egyetlen módja annak, hogy feléjük emelkedjen, ha szembenéz a gyűlölködőkkel, és kiáll magáért…
Cím: Pozitív
Szerző:Camryn Garrett
Oldalszám: 272 oldal
Kiadó: Maxim kiadó
ISBN: 9789634992554
Kötés: puhatáblás
Szerző:Camryn Garrett
Oldalszám: 272 oldal
Kiadó: Maxim kiadó
ISBN: 9789634992554
Kötés: puhatáblás
VÉLEMÉNYEM:
Értékelésem spoilert tartalmaz.
A címe és a témája miatt figyeltem fel erre a könyvre. Nagyon kíváncsivá tett a fülszöveg és alig vártam, hogy olvashassam, hiszen arra számítottam, hogy ennek a könyvnek köszönhetően kicsit több információra tehetek szert erről a betegségről és talán sokkal inkább érthetőbb is lesz, mintha mondjuk egy szakkönyvet vennék kézbe. (Nem is vártam olyan mélységeket, mint egy szakkönyvtől lehet remélni, de ez nekem akkor is kevés volt.) Nagy bánatomra viszont nemigazán váltotta be a hozzáfűzött reményeimet, elképzeléseimet ez a történet. Sőt, hiába van még csak év eleje, úgy érzem, hogy az idei év egyik nagy csalódása volt számomra ez a könyv.
Miután becsuktam a könyvet olyan érzésem lett, hogy túlzottan sok mindent szeretett volna belesűríteni ebbe a történetbe, hiszen megjelenik benne a HIV, a bőrszín miatti előítéletek és még az is, hogy milyen az, amikor két apuka nevel egy gyermeket. Ennek köszönhetően nekem kicsit olyan érzésem lett az egésztől, hogy mindegyikből kaphattunk egy kicsit, de úgy igazán egyik se tudott kibontakozni, vagy talán egy picit a HIV betegség nagyobb hangsúlyt kapott, mint a többi dolog a történet során. Viszont sajnos még ennek ellenére is kicsit kevésnek éreztem azt a történet elején, amit a HIV betegségről megtudhattunk, mert főként inkább olyan téren járja körbe ezt a betegséget is, ami per pillanat a főszereplőt is érdekli. Olyan téren mit kell tudniuk és tenniük az ilyen betegséggel élő embereknek.
És talán kicsit ebből is adódik az, hogy jó lett volna, ha nem csak a jelenben ismerhettem volna a meg Simone gondolatait, azt, hogy mi is foglalkoztatja őt ezzel a betegséggel kapcsolatban. Örültem volna annak is, ha több információt kaphatok arról, hogy eleinte milyen volt az élete, miként jött rá (miként mondták el neki), akkor mennyire változott meg a gondolkodása, mi volt a reakciója és mit érzett abban a pillanatban, hiszen szerintem a múlt sokban hozzájárul ahhoz, hogy miként is viselkedik a jelenben. Úgy érzem, hogy biztosan a szülőknek se lehetett könnyű ezt elmondani a gyereküknek, amikor elérte azt a bizonyos kort, hogy megértse ezt. Véleményem szerint ez sokat hozzátett volna a történethez, vagy ahhoz, hogy jobban megértsük, átérezzük a főszereplő érzéseit, gondolkodását és cselekedeteit. Illetve remek párhuzam lehetett volna a múlt és a jelen között, a múlt, amikor ő tudja meg, a jelenben pedig amikor ő mondja el másoknak.
Az írónőnek néha sikerült elérnie azt, hogy együtt érezzek a főszereplővel, de aztán annak köszönhetően, ahogyan Simone viselkedett, reagált a dolgokra a végére inkább már ellenszenvessé vált és sokszor nagyon irritált az, ahogyan viselkedik. Simone hisztijei, kitörései számomra sokszor érthetetlenek voltak. Úgy éreztem, hogy sokszor túlreagálja a dolgokat, meg se próbálja megérteni a többieket. Illetve arról beszél, hogy mindig a másik is fontos, de közben meg például miután összejönnek a kiszemeltjével, akkor utána is szinte minden a lányról szól. Alig tudunk meg valamit a fiúról, vagy arról, amiket szeret, mert mindig Simone dolgai voltak előtérben, aminek köszönhetően kicsit fura számomra ez a kapcsolat. S azt se tartom kizártnak, hogy amiatt van az, hogy ő ennyire elfogadó a lány irányába, hogy ezzel próbálja meg belopni magát az olvasók szívébe, de ez számomra valahogy kevés volt. Ezeknek köszönhetően az együttérzésem elpárolgott és inkább egy önző szereplőnek tartom a főhősnőt.
A másik, amit nem igazán értettem, hogy sok szereplőt behoz a történetébe az írónő, de sokszor úgy éreztem, hogy nem nagyon kapnak hangsúlyt, vagy tesznek hozzá a történethez, inkább csak asszisztáltak a főszereplőnek. Keveselltem azt, hogy mélyebben megismerjem őket, a barátságukat, milyenek ők. Ami még számomra igazán fura momentuma volt a történetnek, amikor Simone elmeséli a barátnőinek az igazságot, akkor kicsit ott olyan érzésem volt, hogy Simone egyáltalán nem örül a kérdéseknek, amit nem éreztem igazán fairnek tőle. Másrészt meg úgy gondolom, hogy ha egyszer csak valaki ekkora titkot mond el, akkor ott alapvető, hogy kérdések lesznek. Ezért se értettem ezt a rosszallást, illetve azt se, hogy a barátnők miért nem kérdeztek sokkal több dolgot, mert szerintem a sokkon túl, azért több kérdés megfogalmazódik ilyenkor az emberekben. Pontosan emiatt volt számomra fura Miles reakciója is. Attól még, hogy szeretünk valakit, nem leszünk szerintem ennyire megértőek, főleg nem egy ilyen súlyos titok kiderülését követően. Nekem ez már kicsit hihetetlen volt, hogy ennyire megértő volt és mondhatni ki se akadt semennyire se. Sajnálom, de ennél a jelenetnél hiányzott az, hogy sokkal inkább hihetőbbek legyenek az emberi érzések és ne pedig úgy érezzem, hogy egy tündérmeséből lépett ki fiú. Sajnos nem tudom elhinni azt, hogy valaki ennyire nyugodtan fogadjon egy ilyen hírt a „párjától” legyenek együtt bármennyi ideje is, de lehet, tévedek.
Ami viszont számomra pozitívum volt ebben a történetben az, hogy milyen jól bemutatta azt, hogy mennyire nagy ereje van a médiában elejtett dolgoknak. Mennyire rosszul tudjuk kezelni a bennünk rejlő fájdalmat, dühöt és mennyire könnyedén képesek vagyunk másoknak ártani, mert azt hisszük, hogy akkor nekünk sokkal jobb lesz, ahelyett hogy segítséget kérnénk. Ez többféleképpen is megjelenik a történet során, de legjobban szerintem akkor került ábrázolásra az események forgatagában, amikor megismerjük azt a személyt, akinek köszönhetően a világ előtt kiderül Simone titka.
Aztán újra volt egy olyan mozzanata a történetnek, ami sajnos engem annyira nem nyert meg. Sajnálatos módon nekem nem tűnt igazán őszintének az a bizonyos levél. Nem úgy tűnt, mintha az írója igazán felfogta volna azt, hogy mekkora bajt okozott és milyen butaságot tett, milyen sebet ejtett másokon. Ez pedig nem másnak köszönhető, mint annak, hogy többször is szerepel a levélben az, hogy „azt mondták nekem írjam meg neked”…. Kényszeríthetünk bárkit, hogy megírjon akár egy ilyen levelet is, de sokkal többet ért volna, ha teljesen őszintén születik meg a levél, mert teljesen más az, ha valakinek kötelezővé teszik, vagy sugallják azt, hogy írhatnál egy ilyet.
Mindennek ellenére úgy gondolom, hogy nem rossz irány, amit az írónő szeretne bemutatni, de valahogy én ezt most kevésnek érzem. Véleményem szerint kicsit mélyebben kellett volna érinteni a betegséget is és nem csak egy bizonyos témával kapcsolatban, illetve lehet, ha kevesebb hiszti lett volna a történetben és kicsit több dolgot meg tudok a betegségről, nem mindig ugyanaz van ismételve benne, akkor jobban tetszett volna. Sokat számít az is egy történetnél, hogy ne csak statiszta legyen minden mellékszereplő, hanem róluk is kellő információt megtudhassunk, átérezhessük a tetteiknek, gondolataiknak a súlyát, ami itt sajnos elmaradt.
3,5 csillag
NÉHÁNY KEDVENC IDÉZET:
„- A félelem hatalmas erő - bólogat apu. - Azt hiszem, ezért is marad tudatlan annyi ember. Mindig valami szörnyűség bekövetkeztétől tartanak.”
