Ilsa Madden-Mills: Dirty English – Balhés brit

Fülszöveg: 

Egy sebhelyes bunyós…

A borítója miatt figyeltem fel a könyvre és a fülszöveg alapján jónak ígérkezett, de sajnos nem váltotta be a hozzáfűzött reményeimet. Bármennyire is szeretnék, nem tudok túlzottan sok jó dolgot kiemelni a könyvből. Azt viszont sajnos nem tudom, hogy alapból se tetszett volna, vagy a fordításon csúszott el esetleg a dolog.

Már az elején szembesülünk a bonyodalom forrásával, nem habozik az írónő, hanem egyből beavat abba, hogy mi történt a főhősnővel és mi az a dolog a múltjában, amiről szinte senki se tud, és ami miatt ő is megváltozott. Ebben a könyvben is megjelenik a rossz szülői háttér, vagy éppen az, hogy a pénz és tekintély mennyire fontos, de valahogy ezek tálalása se igazán nyert meg magának. Az elején még kicsit reménykedtem a könyvben, de igazából idővel sajnos számomra unalmassá vált és nem igazán tudott már érdekelni. Emiatt pedig azon voltam, hogy mihamarabb a végére érjek.

A fentebb leírtak miatt hamar kiderül, hogy ennek köszönhetően milyen szabályok szerint él Elizabeth, viszont nekem akadt ilyen téren is kicsit hiányérzetem. Örültem volna, ha kicsit jobban bepillantást enged abba az írónő, hogy milyen is volt pontosan ő és mikben tűnik még ki az, hogy ő megváltozott, azt a pár dolgot leszámítva, amit a szabályaiból megtudunk. A viselkedése néha igazán bosszantó tudott lenni. Nem éreztem úgy, hogy a múltja teljesen mindent alátámasztana, csak egyszerű volt mindent arra fogni. Illetve én a belső vívódásaiból se éreztem teljesen azt a szenvedést, sérülést, amit amúgy próbált az írónő alátámasztani. Nem igazán jött át nekem. A tagadás itt is megtalálható, hogy úgy érzi, már jobban van, de valójában nincs, viszont itt sokszor úgy éreztem, hogy ő ezen nem is akar változtatni, hanem neki jó így, ahogy van. Utána meg túlzottan hirtelen jött a változás, én legalábbis annak éreztem. Másrészt az se tette túlzottan szimpatikussá a szememben, amit Blake-l csinált. Sőt, ennek köszönhetően még kevésbé vált szimpatikussá számomra.

Egyedül Declan és Dax miatt érte meg elolvasnom ezt a könyvet. Dax egy kis humort, jókedvet vitt a történetbe. Nagyon megszerettem őt és imádom a bolondos jellemét. Declan meg pontosan az ellentéte, komoly, de még is romantikus lelkű. Nem csak erős, hanem határozott is, aki soha nem adja fel, és küzd azért, ami számára fontos, és az álmaiért is képes harcolni. Sőt, utóbbiért akár bármit kockára is tenne. Meg tudom érteni, hogy miért bonyolult az apjával a kapcsolata. Ugyanakkor igazi testvér is, aki a testvéréért bármire képes lenne. Nem feledkezik el azokról, akik fontosak, de ugyanakkor hű marad önmagához is. Nagyon tetszettek azok a részek, ahol szóba került az édesanyja is, ilyenkor még inkább megmutatkozott az, hogy ő sokkal több annál, mint a külseje sejtetni véli. Ő volt a másik személy, akit igazán megtudtam szeretni és közel került hozzám.

A karakterek többsége nem tudott megnyerni magának, valami hiányzott belőlük, illetve úgy éreztem, hogy akad olyan szál amit nagyon nem varrt el, de ő még is úgy tekintett rá mintha megtette volna. A vége meg véleményem szerint kicsit összecsapott lett, mintha hirtelen rájött volna az írónő, hogy kell még valami bonyodalom, hiszen lassan a történet végére ér. Sokkal jobban ki lehetett volna dolgozni azt is, vagy előkészíteni az eseményeket.

Sajnos ez a történet most nagyon nem tudott megfogni, pedig ennél sokkal jobb lehetett volna. Még talán akkor is, ha néhány dolog sokkal jobban van megfogalmazva

„– (…) Gyönyörűek a sebhelyeid. Azt jelentik, hogy túléltél. Hogy itt vagy velem.”

„Sose voltam elég jó úgy, ahogy voltam.”

„Sokan úgy tartják, Isten okkal tesz nehéz embereket az életünkbe, hogy jobb emberek legyünk általuk: megszenvedjük a hibáikat, majd felvértezzük magunkat ellenük.”